Harminchét // Nincs más út, csak előre

oii,

siettem, ahogy csak tudtam a friss résszel, ne haragudjatok a késés miatt :( szünetben igyekszem soook-sok részt megírni, mer durva, de ezzel együtt már csak 8 fejezet maradt hátra, és még olyan sok mindennek történnie kell, mire elérkezünk a végéig, omg!! remélem, tetszeni fog a chappie, bár a kövi omg, előre félek, mit gondoltok majd :"D. köszönöm a két kommentet az előző résznél, bár örülnék, ha a többiek is jeleznék felém, mit gondolnak <3 jó olvasást xx

Egészen felfrissülve sietek vissza az asztalunkig. Harry és Kendall épp összebújva beszélgetnek valamiről, amivel a lány valószínűleg nem ért egyet, mert feldúltan ráncolja a homlokát, és amikor helyet foglalok velük szemben, igyekszik egyből rendezni a vonásait; azaz feltehetően egy kissé kínos, de mindenképp privát dologról folyhatott a beszélgetés.
- Minden rendben? – kérdezi Kendall udvariasan.
- Mhm, persze, csak az... izé, egy... a barátom volt – keresem a szavakat csöppet nyomorult módon, ugyanis hirtelenjében nem tudom, mennyit árulhatok el az „ügyfeleimnek”, és hogy mennyire kellene belefolynom a magánéletembe az exem „életével”. Kendall elkerekedett szemeket meresztget felém, őszinte meglepettséggel, de még véletlen sem rosszindulatúan. Ezt egyből megállapíthatom.
- Barátod? Nem is tudtam – húzódik vékony szája izgatott mosolyra: olyasmire, amit az ember lánya akkor produkál, mikor valami izgalmas pletyka veszi kezdetét. – Ismerhetjük valahonnan?
- Nem – emelek a számba egy krumplit, és igyekszem nem Harryre nézni, aki viszont leplezetlenül az arcomat bámulja, és látom, ahogy megfeszült állkapoccsal hallgatja a beszélgetésünket. Eldöntöm, a lehető legkevesebb információt adom ki Skye-ról, mivel nem tudom, kellemetlenül érintené-e a – valljuk be – kibeszélésem, ami a munkáját, vagy éppen a kapcsolatunkat illeti. – Na, de akkor térjünk is vissza az ülésrendhez – csúszok feljebb a bőrpárnán, és fülem mögé tűrök pár kósza tincset. – Sikerült dűlőre jutni, esetleg?
- Ez csak egy eljegyzési party, sokat nem is fogunk ülni, max a vacsoránál.. – filózik el egy pillanatra –, úgyhogy szerintem simán maradhat a jelenlegi felállás. Amúgy is több ismerősöd lesz jelen, mint nekem, és vészesen fogy az időnk, úgyhogy már ne variáljunk... már szerintem – bizonytalanodik el Harry a mondandója végére. Kendall felé fordítja az arcát, és egy ragyogó mosoly kúszik ajkaira.
- Köszönöm, Haz. – És mielőtt még elkaphatnám a szemem, egy gyors, futó puszit nyom Harry  rózsaszín szájára. Nem tagadom, kicsit megilletődve emelem a számhoz a poharamat, szemöldököm a hajam vonaláig felszalad, és erősen igyekszem elfojtani a torkomból feltörő köhögést – hála a jó égnek, sikeresen.
Harry jól láthatóan zavarban van, amikor Kendall végül elhúzódik, és mutatóujját a szájához emeli, könyökét az asztallapon megtámasztva. Tekintetét nem veszi le menyasszonya arcáról, arckifejezéséről lerí, valami nem tetszik neki, azonban ha megkínoznának, sem tudnék rájönni, mégis mi – persze nem is kellene; ez már nem az én reszortom, és ezzel tökéletesen rendben is vagyok.
Kendall mindeközben megállíthatatlanul magyaráz a terítékről és a meghívókról, amik már a nyomdában vannak, és egy-két napon belül kézbesítésre kerülnek. Tíz perccel később megtudom, Caleb azért késett, mert éppen ellenőrizte a srácokat, minden rendben van-e, aztán átvitte az apjának a jelentést – úgyhogy miután lefutjuk a tiszteletköröket, Caleb átveszi az irányítást, és beavatja az érintetteket a legfrissebb információk tömkelegébe. Én pedig akarva-akaratlanul, de az iroda említésére egyből Skye-on kezdek gondolkodni.

Az idő villámgyorsan eltelik, Harryék bulijának napja egyre közeledik, így Caleb és én szinte minden időnket az irodában töltjük. A napjaim rohamosan felgyorsulnak, a rohangálás jellemezné a legjobban azt, amit huszonnégy óra alatt produkálok, azonban úgy érzem, sokszor még így sem elég ez az idő ahhoz, hogy mindent időben teljesíteni tudjak. Hirtelen minden felsűrűsödik de kihívásként fogom fel, nem tehernek. Pénteken lesz egy találkozónk egy, a gyámhivataltól kiküldött nővel, amikor is eldől minden – viszont nem izgulok, mert Skye megnyugtatott, nincs rá különösebb okom, és én megpróbálok teljes mértékben hinni neki.
Kaotikus lefolyású napjaim ellenére azonban a reggeleim meglehetősen nyugodtak: Skye vagy nálunk reggelizik, és ilyenkor mindig ő főz hármónkra – esküszöm, ennek a pasinak aranykezei vannak! –, vagy összeszedjük magunkat, és elmegyünk valahova, ugyancsak hármasban. Mondanom sem kell, abszolút ezek a pillanatok a kedvenceim, habár akadnak érdekes fordulatok... legjobb példa erre a múltkori eset a Mekiben, amikor felhívták a figyelmünket arra, hogy a családi menü kedvezőbb árú, mint külön-külön kikérni a reggeli ajánlatot. Attól függetlenül, hogy nevettünk rajta, beleremegett a gyomrom, ugyanis bennem is érni kezdett a gondolat: az utóbbi időben igenis úgy viselkedünk, mintha ténylegesen egy kis család lennénk. És be kell, hogy valljam, igenis tetszett ez a fordulat.
Emellett az elmúlt héten Kendall napi rendszerességgel felhívott, fittyet hányva a késői vagy éppen korai órákra, és mindig úgy kérte (követelte), Caleb is legyen jelen – ilyenkor általában áthívtam magunkhoz a srácot, és miután Kendall felsorolta minden utólagos, extra kívánságát, amit előző nap esetlegesen kifelejtett, ám azóta természetesen eszébe jutott, Caleb és én pizsipartit csaptunk. Embertelenül boldognak érzem magam, mert Caleb és Skye is szerves részei az életemnek, jól kijönnek Cadyvel, és folyamatosan kapjuk a felkéréseket – még Harry és Kendall partyjának napján is felkeresett minket egy idős házaspár, hogy segítsünk a negyvenedik házassági évfordulójuk lebonyolításában, és ami igazán felhorgonyozta a reggelemet: Brandon engem kért meg, hogy a miami konferencián képviseljem a Los Angeles-i vállalatot, és nem a fiát. Amikor reggel, Cadyvel az oldalamon bemegyek az irodába, le sem lehetne törölni azt a pofátlanul nagy vigyort az arcomról, ami már majdnem egy hete legfőbb ismertetőjegyemként szolgál. Kint még csak most kapcsolódnak fel a ködlámpák, a legtöbb ablakot sötétítőfüggöny lengi be, hogy még véletlenül se zavarjon meg senkit a napkelte, ami már átragyog a felhőkarcolók felett. Bár a korai keléstől fáradtan, de mosolyogva köszönök a portásnak, Joey-nak, és az irodám felé vesszük az irányt. Bent Cady ledobja magát a kanapéra, és elfekszik, hogy a nyolckor kezdődő suli előtt kicsit még tudjon pihenni.
- Igazán maradhattál volna otthon is – sóhajtok aggodalmasan, ahogy ráterítem a háttámlán nyugvó pokrócot, és C a nyakáig felhúzza, akárcsak térdeit a hasa elé. – Hazarobogtam volna érted, és eldoblak a suliba.
- Nagy napod lesz ma, Ava – nyom el egy ásítást, és kézfejére húzza Skye melegítőfelsőjét, amit még a múltkor nálunk hagyott. Forróság önti el a mellkasomat. – Nem szerettem volna gondot okozni, ha már egyszer nem leszek itt. Igazán nem gond. – Dünnyögve nyugtatgat, azonban utolsó szavai kissé már ködösek, ahogy elragadja az álom.
- Köszönöm, kicsim – simítom el az eperszőke tincseket szép arcából, és a múltkor mutatott képre gondolok az édesanyjáról: Madelaine gyönyörű nő volt, irigylésre méltó bőrrel, hajjal és egy csodálatos kislánnyal. Tudom, hogy Cady szíveket összetörő külsővel fog rendelkezni, azonban feleannyira sem lesz szépséges, mint a lelke – mert az Madelaine-éhez hasonlóan ragyogó, és csodálatosan tiszta.
Pár pillanat erejéig még az arcát mustrálom, egy rossz álom legkisebb jele után kutatva, azonban mikor meggyőződöm róla, azok messze járnak, felállok, és az asztalomon pakolászva várom meg a hat órát, amikor is halkan megnyikordul az ajtó, és Caleb fáradt feje tűnik fel a résben. Szám elé kapom az ujjamat, figyelmeztetve a srácot az alvó kislányra. A srác teljesen felpakolva belép a helyiségbe, és úgy közelít meg, majd nyom az arcomra három puszit, mintha csak tojáshéjon lépkedne. Féloldalasan az asztalsarokra ül, és felém nyújt egy gőzölgő poharat, amit én csillogó szemekkel fogadok el. Tegnap megbeszéltük, ma az ő reszortja a reggeli frissítő – mindinkább hajnali –, amely kávé helyett megszokott módon zöld teát jelent, ugyanis tapasztalataim szerint ez gyorsabban magamhoz térít, mint a presszó, de ez persze egyénfüggő. Óvatosan a kanapé előtt húzódó asztalkára helyezi a harmadik poharat, majd mellé tesz egy papírzacskót is. Érdeklődve kísérem figyelemmel mozdulatait.
- Reggeli a kiscsajnak – rántja meg a vállait úgy, mintha ez magától értetődő lenne, és igyekszik nagyon érdektelenül beszélni, mintha amúgy semmilyen érzelem nem fűzné C-hez, pedig pontosan tudom, milyen jóban vannak ők ketten. Nem egyszer elámultam már ezen, de ha nagyon őszinte akarok lenni, önmagában már az is csoda, hogy Caleb Ewars az én egyik legszorosabb barátommá is avanzsálódott az eltelt idő alatt, mióta a társam lett – ezt ugyanis el nem tudtam volna képzelni előtte. Nem én!
- Awh, Ewars – tárom ki karjaimat érzelmesen, hangom alig üti meg a suttogás szintjét. – De édibédi vagy!
- Ó, tudom én – forgatja meg nagy, barna szemeit egy beképzelt vigyor kíséretében, és derekamat elkapva magához ránt egy játékos ölelésbe, amit egy nyikkanással fogadok. Amikor magamhoz térek a pillanatnyi sokkból, vihogva húzódom el a kemény, széles mellkastól, majd elismerően mérem végig a srácot.
- Azta – bólintok kicsit megilletődve, majd látványosan magamat is végigmérem. A slampos, melegítőhöz hasonló gönceim tökéletes kontrasztként mutatnak fehér farmerje és szürkés-rózsaszín pólójához, melyre egy fehér zakót húzott, s egy aranylánccal meg egy karórával egészítette ki megnyerő külsejét. Kifejezetten jól nézett ki, és ezt minden elfogultság nélkül kijelenthetem. – Kicsípted magad rendesen!
- Öhm, Heart... én nem akarlak megbántani, de te épp ellenkezőleg – húzza el a száját sajnálkozva, és úgy általánosságban végigint rajtam. – Harry Styles bulijáról beszélünk nem? Arról a Harry Stylesról? Mert akkor igazán igyekezhettél volna egy kicsit jobban is...
- Menj már a picsába! – lököm meg a mellkasánál fogva olyan erősen, ahogy csak tudom, de Caleb csak hátravetett fejjel felröhög, azonban még így is figyelemmel van az alvó Cadyre, és az öblös nevetés helyett szinte hangtalanul, de rázkódó vállakkal ragadja el az önhittség, amiért ilyen nagyon poénos gyereket nevelt belőle az apja.
Tegyük hozzá, hogy vagy semmilyen neveléssel, vagy éppen túlzottan is sokkal.
Miután lenyugodnak a kedélyek, Caleb már rohan is a kisbuszért, hogy mihamarabb a helyszínre érjen, és elvigye az asztalokat, székeket és a hófehér lufballonokat – amiket ma még fel kell fújnunk tízig, amikor is Kendall és Harry megérkeznek –, ami Kendall házának kertjét fogja díszíteni. Izgatott vagyok, mert azt akarom, hogy minden tökéletesen sikerüljön; a Jenner famíliának dolgozni nem kis feladat, ugyanis elég magasak az elvárásaik, ráadásul a tévés stáb is jelen lesz, mert természetesen az egészet dokumentálni, majd a sorozatukban leadni szigorúan kötelező. Úgyhogy, amíg Caleb elvan, én összeszedek mindent, amit eddig magamnál tároltam, és szépen, lassan a kocsiba hordom a cuccokat, mint például a szalagokat, abroszokat és a tegnapelőtt elkészített cetliket az ültetéshez, de minden egyes, Kendall által kért apróságot is kihordok, majd, miután már végeztem, egy ruhazsákkal térek vissza, amit az irodámban a fogasra akasztok, és szépen kiszedem belőle a magasított derekú, harangszárú Stella McCartney nadrágot, és a vöröses színű felsőt, mely gerincem vonalát szabadon hagyja, mindössze egy szalag tartja össze az anyagot. Mindehhez egy fényes magassarkút párosítok, majd amikor elkészülök mindennel, utoljára végigpillantok magamon, és szép lassan Cadyt is keltegetni kezdem.
- Kicsi, ébredj – suttogom bocsánatkérően, és amikor C nyűgösen kinyitja hatalmas szemeit, elégedetten bólintok egyet. – Van tizenöt perced magadhoz térni és megreggelizni, utána viszont indulnunk kell – húzom el a számat, ugyanis hirtelen szörnyen átérzem a suli iránti ellenszenvet, melyet minden tinédzser rendszeresen tapasztal. Én különösen rühelltem iskolába járni, mivel katolikus suliba írattak, és természetesen nem voltam vele megelégedve – mondjuk, mivel igen?
- Ajj – hallatszik a panaszos hang a csöndben, de nem kell neki tovább könyörögni, erőt vesz magán, és lassú mozdulatokkal, de felül a kanapén, felhúzza térdeit, és körbebugyolálja magát a vastag pléddel, szinte ki sem látszik alóla. Tenyereivel megdörzsöli szemeit, majd egy apró, de hálás mosollyal megköszöni az éppen az orra alá nyomott teát, hogy biztosan észrevegye. Kicsit hagyom magához térni, úgyhogy leteszem mellé a párnára a zacskót, benne a péksütikkel, melyet én már elfogyasztottam, és még utoljára átnézem az asztalfiókokat, hátha találok valami papírt, vagy bármit, amit elfelejtettem volna bepakolni. Természetesen már mindent elrendeztem, úgyhogy elégedetten foglalok helyet a bőrszékemen, és kortyolok bele a mostanra már langyos teámba, miközben Cadyre vezetem pillantásomat. A teáját kortyolgatja, mellette néha-néha beleharap a péksütibe, és egyre éberebb. Öt perc kell neki, addig én is elfoglalom magam, igyekszem már most lenyugtatni magam, és nem előre-izgulni, amikor C felkászálódik, összehajtja a paplant, és fejére húzza Skye pulcsijának kapucniját, jelezve, indulásra készen áll. Kis kezei között szorongatja a már inkább hideg, mint meleg teát, a zacskót a kukába iktatja, és nagy szemekkel, várakozóan pislog rám.
Legközelebb a kocsiban szólal csak meg, amikor megkérdezem, milyen órái lesznek ma.
- Négy lesz; töri, pszichológia, matek és nyelv. Ezeket szeretem, nem olyan gázos – rántja meg vállait. Büszkén elmosolyodom, és kihajtok a parkolóból, vigyázva a csomagtartóban és a hátsó ülésen sorakozó díszekre.
A sulinál megállok, s gyors puszit nyomok a hajába.
- Legyen szép napod, okosodj sokat!
- Oh, kösz – nevet fel, és megforgatja kék szemeit. – Minden tanuló csak ezt akarja hallani.
- Tudom én, ezért mondtam! – vallom teljes magabiztossággal, és eszembe jut a nagymamám. Mindig ő volt az, aki elkísért a suliba, sosem engedte, hogy egyedül menjek. Akkor nem értettem, de ma már világos, hogy csak azért tette, hogy megbizonyosodjon arról, tényleg bejárok-e, ugyanis ha egyszer reggel átlépted a küszöböt, legközelebb csak délután engedtek el.

Fél óra múlva felkanyarodom Kendall feljárójára, és gyorsan bepötyögöm a kapukódot – amit ahogy megtudtam, egyből szerződésbe foglalták, miszerint senkinek sem adhatom ki –: 0201, ami történetesen Harry születésnapja. Vicces, mert anno mindenhova nekem is ez volt a kódom, ahol számot kértek, úgyhogy meg tudom érteni Kendallt, amiért ő is hasonlóan cselekedett. A hatalmas, impozáns és modern építésű ház előtti parkolóban oldalt állok meg, majd egy random dobozt magamhoz kapva a bejárat felé indulok. Nem egyszer megfordultam már itt, ismerem a járást, úgyhogy magabiztosan mozgok, bár még mindig képes lennék eltévedni, ha egy másik bejáraton szabadulnék be, vagy ha egyszerűen csak elengednének például az emelet közepén, azzal az ukázzal, hogy „akkor most szabadulj ki!”
Caleb hangját már az előszobából kihallom, úgyhogy követem a férfias baritont, s közben visszhangot verek sarkam ütemes kopogásával. Végighaladok a széles folyosón, mely a hátsó udvarra vezet, és közben igyekszem nem irigykedni a lakás berendezésére, ami be kell vallani, valami csodálatos – de hát ha egyszer valaki megteheti...
Amint kilépek a kövezett teraszra, a látványtól a torkomra forrnak a szavak, melyeket üdvözlésül szántam. Caleb, a kirendelt emberek és Kris nagyszerű munkát végeztek tegnap óta, amikor is utoljára itt jártam. A lépcső két oldalára cserepes, formára nyírt díszbokrokat állítottak, mindent a zöld és a fehér szín ural, és az egész valami csodálatosan elegáns. A kertben lévő fák ágai, mintha csak direkt erre a célra nőttek volna úgy, összekapcsolják a felső szintet az egyelőre még kikapcsolt fényfüzérrel. A kert közepén vár kifejezetten rám a tánctér kialakítása, körülötte hatalmas körben kis,  fa körasztalok helyezkednek el, melyekre a fehér abrosz a kocsimban várakozik, a székek háttámlájára kerülő szalagokkal egyetemben. Kendall édesanyjával lefutjuk a tiszteletköröket – különös egy nő, a véleményem nem változik meg általa a Jenner-famíliáról –, és nem is tétlenkedem sokáig, pikk-pakk behordom a kocsiból a dobozokat, majd ahogy elhaladok Caleb háta mögött, aki éppen a nappaliban tevékenykedik, végigsimítok a lapockáján üdvözlésképp. Egy gyors mosolyra futja csak válaszul, hiszen rendkívül sietősre kell vennünk a figurát, ha mindennel el akarunk készülni, mire Harryék ideérnek.

Poharak koccanása, vendégek fecsegése, Kendall boldog nevetése, és Harry bámulása. Ez a négy dolog, mintha csak meg lenne írva, úgy ismétlődik; hol egyszerre, hol felváltva... Reménykedve pásztázom végig a tömeget, elégedett arcok után kutatok.
Caleb és én éppen a Kardashian nővérek véleményét hallgatjuk a szervezésről, én minden erőmmel igyekszem nem röhögni Kourtney nyilvánvaló flörtölésén, amit viszont a várttól eltérően Caleb láthatóan nem élvez, sőt! Vajon tapintatlanság lenne elnézést kérni, és valami apróságra hivatkozva eloldalazni? – filózom magamban, amint igyekszem baromi értelmes arcot vágni, és azt tettetni, hogy igenis érdekel Kim meséje arról, hogyan ismerkedett meg Kendall és Harry. Gondolatban már egészen másfele járok, éppen az esténket tervezem a bátyáimmal és Skye-jal, akik, miután lezavartuk a bulit, átjönnek hozzánk, amikor is megüti egy érdekes mondat a fülemet, és ezt már nem tudom figyelmen kívül hagyni.
- Mármint, nem zavar? Hiszen azért mégiscsak Stylesról beszélünk, és egyszer valaki mindezt neked szervezte meg... – fecseg össze-vissza a szétplasztikázott családanya, aki mg a húga partyján is többet mutat magából, mint ahogy azt egy családanyának szabad lenne.
Mivel Caleb közvetlen mellettem áll, így érzem, ahogy Kim kérdésére egész testében megfeszül, és felszívja egyik pillanatról a másikra magát.
- Nem szeretnék tapintatlan lenni, de nem hiszem, hogy ez idevaló téma lenne – próbálom terelni a témát. – A húgod vőlegényéről beszélünk, a kettőnk múltjának kivesézése ide nem, de egy egészen más alkalomra már megfelelne.
- Természetesen, de azért mégis csak furcsa, hogy éppen te szervezed ezt meg, nem? A sors otromba fintora. – Tudom, hogy nem rosszindulatból beszél, ezt látom az arcán; a gesztusairól lerí, ahogy végigsimít a karomon, de akkor sem vagyok hajlandó elhinni, hogy ennyire ragaszkodik a témához.
- Oh a sors és én nagyszerű kapcsolatban állunk egymással – fintorodok el, és bal kezemet törzsem mellé leeresztve, Caleb ujjai után kutakodom. A srác, mintha csak eddig erre várt volna, egyből összefűzi ujjainkat, aztán még engem is meglep következő cselekedetével: a szájához emeli a kezemet, és egy csókot nyom a kézfejemre. Látom, ahogy a nővérek hajvonalukig felszaladt szemöldökkel kísérik végig Caleb mozdulatát. Mire készül ez a gyerek?!
- De milyen jól jött ki a lépés, nem? Különben most nem lehetne a húgotoknak ilyen fenséges bulija, és én sem kerülhettem volna közel Avához, ha Harry sikerrel jár. Lehet, hogy nem Ava hibája, mondjuk, hogy így alakult, nem?
És ezzel kifordul a kis körből, melyet mindaddig alkottunk, és komoly ábrázattal, igazi gentlemen módjára az udvarra vezet, az ajtóban előreengedve.
- Meg vagy te húzatva? – fordulok felé indulatosan, mikor eltűnünk a választófal mögött, és kitépem kezemet ujjai szorításából. Kétségbeesetten hajolok oldalra, hogy belessek a lakásba. – Ők a főnökeink, te szerencsétlen! Ha így beszólunk neki, abból szerinted mi sülhet ki? Mert jó értékelés és extra juttatás az tuti, hogy nem!
- Jajj, nyugi már – horkant fel a srác. – Még ha baj is lenne belőle, apám akkor is elintézné nekünk.
- Neked igen, de nekem éppen be kéne magam nyalnom, amiért én mehetek Miamiba!
Hatalmasat sóhajt.
- Te mész, mert én nem szeretek repülni. Te mész, mert régebb óta vagy már a cégnél, mint én, és jók a visszajelzések is, ellentétben az enyémekkel, amik maximum legénybúcsúk. Te mész, mert engem nem mer egyedül odaengedni, mert még elrontanám – suhan át valami az arcán, mint egy éji árny: a szomorúság. Ha mást nem is, ezt az érzést még akkor is felismerném, ha egyszer megvakulnék. Túl sokszor tapasztaltam már – túl erősen küzdök ellene.
- Caleb, csak azért, mert az apád azt mondja, hogy nem tudnád megcsinálni, remélem tudod, hogy nem így van! Kevés tehetségesebb embert ismerek nálad! Kitartó vagy, maximalista, pontos, és ez ebben a szakmában hatalmas erény! Én egyik tulajdonsággal sem rendelkezem, csak igyekszem betartani a szabályokat, mert a munka megköveteli – sosem ezt akartam csinálni, még megközelítőleg sem. De nem bánom, főleg, mert így veled dolgozhatok, és ezért már megérte.
Caleb somolyogva húz magához, és állát fejem tetején támasztja meg. Aztán merengő hangon, mintegy önbiztatásul így szól:
- Azért jó suskát is kapunk egy-két buliért, nem?
- Nem panaszkodom – húzom ajkaimat apró görbébe, és lassan elhúzódóm az erős, kidolgozott mellkastól. Már éppen mondanám, hogy vissza kellene menni a központba, hogy megtaláljanak, ha bármi történne, amikor is egy halk torok köszörülést hallok magam mögül, és már felkészülök a legrosszabbra – Kris Jennerre –, hogy lecseszi a fejünket a viselkedésünkért, melyet nem engedhetnénk meg egy ügyféllel szemben – még úgy is, ha sem a hangunkat nem emeltük fel, sem tettlegességig nem fajult el a dolog –, amikor hirtelen Harryvel találom szemben magam, és Caleb elslisszol, hogy megkeresse Ronnie-t és Maynát, akik éppen a csokiszökőkútnál beszélgetnek. Csillogó szemekkel nézek feléjük, hirtelen odavágyom – félek, Harry mégis mit akar tőlem, amikor a menyasszonyával kéne ünnepelnie, és a vendégekkel trécselnie?!
- Nos, meg vagytok elégedve mindennel?– kezdeményezek végül beszélgetést, amikor úgy veszem észre Harrynek ez nem nagyon akaródzik.
Ismét kérdés, hogy akkor mégis minek jött ide?
- Ó, tökéletesen – biztosít, és mellé hevesen gesztikulál. – Minden nagyon szuper, Ava. Köszönjük.
Elégedetten biccentek: nem kicsit érzem magam zavarban. A falnak szegezve állok, Harry előttem, mellkasa előtt összefont kezekkel magaslik ki, és még így, érdektelenül is megállapíthatom, hogy valami szívdöglesztően néz ki! Fehér inget visel fekete, tőle szokatlanul egyszerű szabású öltönnyel, és azt a mosolyt, melyet Kendalltől nyert. Boldognak tűnik.
- A srácok? – nyújtogatom a nyakamat, hátha kiszúrom valamelyikőjüket, aki meg tudna menteni a Harryvel való bájolgásból, ugyanis az eljegyzési partyján, bármilyen komikus is, akkor sem ez az, amire a legjobban vágyom.
- Valamerre biztos elvannak – int hátra a válla fölött egy laza csuklómozdulattal, szemei szünet nélkül arcomat pásztázzák. Rettentően zavarba hoz ezzel, és nem vagyok rest szóvá tenni. – Megpróbálom elraktározni az arcvonásaidat, addig nézlek, míg tuti nem feledlek – adja magyarázatképp, és szenvedélyesebb hangon beszél, mint ahogyan azt két barát megengedhetné magának.
Felvont szemöldökeimből egyből rájön, gőzöm sincs, miről beszél.
- Kenny... nos... nem tudom, hogyan mondjam úgy, hogy ne értsd félre, de... nem szeretné, ha a későbbiekben is találkozgatnánk.
Elkerekednek a szemeim.
- Tessék? – kérdezem döbbenten, érzem, ahogy az agyamat szépen lassan ellepi a köd. – Mert eddig olyan sokszor szerveztünk közös programot, mi? – hangom szarkazmustól csöpög, érzem, mindjárt felszakad belőlem egy röhögés. Ez nevetséges! Amikor Harry válasz nélkül hagy, és továbbra is az arcomat nézi, nem tehetek róla, kirobban belőlem. – Menj már oda az arádhoz, és kérdezz rá, hogy mégis miért?
- Mert ismeri a történetet.
- És fél, hogy elloplak tőle? Wow, Haz... nyugtasd meg, hogy eszem ágában sincs ilyet tenni, kérlek!
- Ouch – hőköl hátra a srác, mintha tűzbe nyúlt volna. Kell pár másodperc, mire leesik, hogy mondandóm egész máshogy is értelmezhető, mint ahogyan én gondoltam. – Felfogtam én, basszus! Világos, mint a nap, hogy nem akarsz tőlem semmit, de nyugi, Heart, mint ahogy látod, én sem töröm magam érted! Nemsokára elveszek feleségül egy tehetséges és gyönyörű lányt, és talán ezúttal jól látszom ki a lapokat, és mellettem is marad!
Szavai arcon csapásként érnek, szemeim önkénytelenül bekönnyesednek, elszorul a mellkasom. Alig akarom elhinni, hogy még mindig itt tartunk.
- Most szándékosan meg akarjuk sebezni egymást, H, csak hogy minél jobban fájjon?
- It's my life, it's now or never – dalolja halkan a híres-nevezetes Bon Jovi dal refrénjét, majd megfordul, és elsétál – ott hagyva engem a gondolataimmal, a kibuggyanó könnyeimmel és a lelkifurdalásommal, ami ismét a felszínre küzdi magát.

Mert mondhatok bármit, gondolhatom az ellentettjét és küzdhetek ellene, de Harry akkor is nagy hatással van rám. Nem feltétlen romantikus értelemben, de a kapocs, mely anno kialakult köztünk, eléggé masszív, és nem hiszem, hogy valaha is megszakítható, mert az, amit mi ketten egyszer átéltünk, rendkívül álomszerű. Tudom, sokan bármit megadnának azért a szerelemért, amit mi magunkénak tudhattunk – és amit mindketten annyira elkeseredetten próbálunk teljes mértékben magunk mögött hagyni, hogy talán pont emiatt nem sikerül sehogy máshogy, csupán elméleti síkon.
Viszont ott azért már igen – erősködöm, és egy durva mozdulattal letörlöm arcomról makacs könnyeimet, melyek kellemetlenül húzzák bőrömet. – Nincs más út, csak előre.

Harminchat // Rég láttalak, Apa!

hellosztok :)
megérkeztem a folytatással, péntek tizenharmadikán ;) talán pont annyira szerencsétlen, mint az egész helyzet ebben a részben, ami egyébként dugig van A Heart tesókkal és Liammel, de hát who knows... majd Ti! jó olvasást, és köszönöm a két komit az előző részhez <3

Gyorsan letusolok, majd egy sima farmert kapok magamra, amibe lényegében beleugrálom magam, ugyanis kissé még vizes vagyok – de nincs időm ilyenekkel foglalkozni, ugyanis Liam azt mondta a telefonban nagyjából öt perce, hogy perceken belül ideér, és bár Los Angeles majdnem ellenkező pontján lakik, tudom, talán még hamarabb is képes megtenni ezt a távot, mint eleve mondta. Lekapok a fogasról egy khaki zöld pólót, majd a lábamra húzok egy zoknit, és közben ezerrel pörög az agyam. Nem tudom, jól cselekszem-e azzal, hogy adok az apámnak egy esélyt, de az utóbbi időben annyiszor kaptam és adtam már, hogy lényegében teljesen elveszett a jelentősége, ráadásul tudom, hogy az, hogy meghallgatom, az ég világon semmit sem jelent – még akkor is, ha nem tartozom neki semmivel, csak elemi erejű undorral.
Lehúzom a telefonomat a töltőről, magamhoz veszem a kártyámat – hátha elmegyünk utána enni valahova, mintegy levezetésként, mert a kaja mindig, mindent megold –, és lábaimra húzom a Vansomat.
- Tudnál... – nézek hátra a vállam fölött Skye-ra, aki a pultnak dőlve követi figyelemmel minden árva mozdulatomat. Cadyre pillantok, aki szomorú szemekkel néz rám, és emiatt – még nagyobb – gombóc költözik a torkomba, aztán újra Skye a soros. Mindez egyetlen másodpercet vesz csupán igénybe.
- Persze – szakít félbe egy apró fejrázással. Jelen pillanatban többet tudna segíteni, ha itthon maradna Cadyvel, mint hogy velem jöjjön támogatásul, de ezt nem tudom, hogyan fejezzem ki kedvesen. – Természetes.
- Köszönöm – súgom hangtalanul, és ebben a pillanatban kintről dudaszó hallatszik. Skye felém nyújtja a borítékba visszagyömködött felszólítást, majd egy gyors intést követően már házon kívül is vagyok. Cadynek van kulcsa, úgyhogy egyből Liam kocsija felé rohanok. Ő áthajolva az ülésen, kilöki nekem az ajtót, és még be sem húzom magam után, de az unokatesóm már gyújtást is ad.
- Magyarázd el, kérlek, hogy miért van erre szükség! – morogja, ujjai szorosan fogják körül a kormány bőr anyagát. Szigorúan előre néz, és halántékán látom, ahogy összeszorítja a fogait. Két kézzel hajamba túrok, miután ölembe ejtem a cuccaimat, és egy hatalmasat sóhajtok.
- Nem tudom. Én csak... nem tudom – nyögöm, és ezerrel pörög az agyam. Érzem magam alatt, hogy milyen gyorsan megyünk, de száz százalékosan bízom Liam vezetésében, úgyhogy egy percig sem aggódom.
- Nem érdemel meghallgatást, Avie! – fordítja arcát felém egy pillanat erejéig, szemei szikrákat szórnak. Amikor nem válaszolok, mindössze szám két sarka gördül csak lefelé, arca fintorba torzul, és látszik, erősen küzd magával; mit mondjon ki? Mivel bántana meg? Na és mivel nem? – Jó, mindegy. A te döntésed – dünnyögi végül, de továbbra is vibrál az idegességtől. A szívem jelenleg szabad része megtelik szeretettel és hálával, amiért így aggódik értem, bár tudom, én sem cselekednék másképp. – Aidenéknek szóltál?
- Hagytam egy üzenetet – fogom rövidre. Nem teszem hozzá, hogy nem szeretném ebbe őket is belerángatni, mert ha lehet, megkímélem a tesóimat az apámmal való találkozástól. Ők vannak olyan szerencsések, hogy jó ideje nem élvezték már a társaságát: maradjon is így, ha lehet – gondolom.
- Üzenetet? – kérdez vissza Liam értetlenkedve. – Hogyan fogalmaztál? Hogy az apád, aki nemrég majdnem megerőszakolt, ha nincs ott az exed és szedi le rólad, na most ez az ember látni akarja a kislányát, mert benyalt a fejeseknek, hogy ő milyen jó ember, és így kiengedhetik? Mert azt hiszem, minimum agyfaszt kapnék, ha ezt találnám a rögzítőmön! – röhög fel idegesen, és nem tehetek róla, de én is felrötyögök.
- Meglepően közel jársz az igazsághoz... – ismerem be, nyakamat behúzva.
A következő pillanatban, mintha csak meghallották volna, hogy éppen róluk van szó, a telefonom Andy számát jelzi, és a BrAndy nevet dobja fel. Még mindig jól mulatok ezen a néven, de a helyzet komolyabb annál, hogy ezt hagyjam tovább is húzódni. Fogadom a hívást, a fülemhez emelem a készüléket, de köszönni sincs időm, ugyanis a bátyáim egyszerre szólalnak meg, úgyhogy inkább rányomok a kihangosításra.
- Mi az istenit csinálsz te, Bipi?! – csattannak fel szinte teljesen egyszerre.
- Oh, semmi különöset – rántom meg a vállaimat, bár ezt ők nyilván nem láthatják.
- Ne nevettess, baszki! Miért mész oda? Mit tett ő valaha is értünk? Érted? Mert a jó büdös életben soha, semmit! – hangsúlyozza ki a végét. – Ne menjetek be, várjatok meg minket kint!
- De...
- Nincs semmi „de”! – rivall rám legidősebb bátyám. – Sok mindenből kimaradtunk már, ebből viszont semmiképpen nem fogunk!
Mindig is úgy szerettem, amikor többesszámban beszélnek magukról. Mások talán úgy éreznék az ikerbátyáival, hogy önkénytelenül kizárják őt mindenből, hiszen eredendően párban járnak, és bár ez nem szabály, de egymás legjobb barátaik is – hehe, szó szerint születésüktől fogva –, de nálunk ez vagy nem is volt így, vagy abszolút nem is zavart.
Lenyelem epés válaszomat, mert tökéletesen igaza van.

A börtön parkolójában Liam kinyitja az ajtót, de nem száll ki a kocsiból csupán lábait emeli ki a betonra, én pedig elfekszem a hátsó ülésen, és karjaimat a szemem előtt összefűzve próbálok kicsit lenyugodni. Sík ideg vagyok, azt sem tudom, minek vagyok itt! Amikor jellegzetes motorzúgást hallunk, egyből felkapom a fejem, és előremászok az anyósülésre, hogy ki tudjak szállni. Liam bezárja az autót, és pont, mikor Aidan motorja felé indulnék, ő elém áll, és szigorúan a szemembe néz, jócskán kimagasodva előttem.
- Igen? – kérdezek rá türelmetlenül. Nem tetszik, hogy ennyire befeszül: keresztbe fonja erős karjait kemény mellkasa előtt, és kicsit felbiccentett fejjel néz le rám, mintha mindjárt kioktatna.
- Nem szeretném, ha megsérülnél – súgja, és mintha kicsit leengedne – a válla legalábbis lejjebb ereszkedik.
- Nem érhet hozzám, Li – forgatom meg szemeimet, és a mellkasához bújok. Árad belőle a meleg, pedig nincs valami rekkenő hőség idekint. Többé nem – egészítem ki magam gondolatban.
- Nem is olyan értelemben – morogja fojtott hangon, elkínzottan a hajamba, és ahogy fellesek rá, látom, ahogy állkapcsa megfeszül. Egy puszit nyomok a pólójába, és elhúzódom tőle, pont abban a pillanatban, mikor Aidan mellénk lép, és bár egy pillanatig érdeklődve kapkodja közöttünk a pillantását, szótlanul valami baj után kutatva, de végül kinyújtja oldalra a kezét, és az éppen megérkező Andy kezéből átvesz egy belebújós, hatalmas méretű pulóvert, amit aztán a kezembe nyom. Összeráncolt szemöldökkel emelem magam elé a puha anyagú felsőt, aztán a bátyáimra nézek. Meg sem kell szólalnom, Andy már meg is magyarázza.
- Liam szólt, hogy túl kivágott a felsőt – bök állával a mellkasom felé. Nem mond többet, csak megrántja a vállát, de nekem ennyi is tökéletesen elég. Ismét Liam mellkasához bújok, viszont, mikor ár végre igazán beleélném magam, Aidan a karomnál fogva elhúz tőle, és mint valami gyerekre, szépen rám adja a pulóvert, amit utána össze is húz az állam alatt, és a fejemre húzza a kapucniját is. Felmordulok, mikor már lényegében úgy nézek ki, mint Kenny a South parkból, és látom, ahogy a három fiú elégedetten összenéz, majd ahogy Liam és Andy összemosolyog. A szívem ismét csordultig telik szeretettel.
- A szabályok – kezdi Aidan szigorúan, ellentmondást nem tűrően. Érdeklődést színlelve fordulok felé. – Nem mozdulhatsz el mellőlünk. Még akkor sem, ha az őrök, vagy Isten tudja, ki arra kérne. Világos?
- Mint a Nap, bár nem értem, miért ilyen lényeges ez – kotyogok közbe, mire a három srác egyszerre horkant fel. – De most komolyan! Egy őrök által felügyelt börtönbe megyünk, ahol Jonah mindvégig őrizetben lesz! Nem hiszem, hogy bántani akarna, de...
- Ne legyél naiv – néz rám Liam szomorúan.
- Ti meg ne legyetek már ennyire túlféltőek! Nagyon, nagyon hálás vagyok érte, de elég erős vagyok!
- Oh, abban biztosak vagyunk – vágja rá Andy foghegyről. – De Jonah is – teszi hozzá, és szín tisztán látható az undor az arcán, ahogy kiejti apánk nevét.
Bár még mindig úgy érzem, túlspilázzuk a dolgot, a bejárat felé indulunk. Egy külső szemlélő minden bizonnyal viccesnek tartaná a képet, ahogy egy kistermetű lány egy hatalmas pulcsiban megközelíti a fogdát, és ha ez még nem lenne elég, három benga gyerek is követi. Én tuti, hogy minimum felvételre venném, és hirtelen tartani kezdek attól, hogy Liam kiléte miatt ez akár még meg is történhet.
- Li... – torpanok meg, pont a fotocellás ajtó előtt. Felvont szemöldökkel néz le rám. – A firkászok...
- Nem követett minket senki, és itt sem látok egy lelket sem – int körbe általánosságban, mintha ennyi máskor is elég lett volna, de igyekszem elhinni, hogy képes kezelni a dolgot. A legutolsó, amit akarok neki, az egy főcímlap, hogy „kedvenc sztárunk börtönben járt”. Két vállamnál fogva előre fordít, és óvatosan lök rajtam egyet támogatásul. A bejáratnál két egyenruhás fazon vár, és miután bemutatkozunk, megmutatom a levelet, melyet azonnal ellenőriznek a rendszerben is.
- Kérem, jöjjenek utánam – szólít meg egy férfi, és egyenként mindenki szemébe belenéz. A folyosó végén állunk meg legközelebb, ahol még egyszer átvizsgálnak, majd közlik, üljünk le a négyes tárgyalóba, apánkat nemsokára hozzánk vezetik. Helyet foglalunk, az egyszerű, fehér színű, négyzetes szobában, mely közepén egy kis asztal áll, körülötte pár székkel. Liam és Andy két oldalt szorosan mellém húzza a székét, Aidan pedig le sem ül: egyszerűen mögém áll, és két tenyerét vállamra téve áll, és még így, rá sem nézve is érzem, milyen feszült. Mindenki az, viszont az a különös, hogy én egyre kevésbé érzem magam annak.
Szótlanul várjuk meg, míg apámat be nem vezetik a szobába. Az ajtóban leveszik a bilincset a csuklóiról, majd a nagydarab őr megáll az ajtó mellett, teljes készenlétben léve, Jonah pedig megindul az asztal irányába. Ha lehetséges, a körülöttem lévők még feszültebb lesznek, ahogy apám egyre közeledik.
- Gyerekek – biccent, amint leereszkedik a műanyag székre. Mindannyian vele szemben helyezkedünk el, és egyikünk sem hajlandó megszólalni, bár lehet, négy (vagy inkább csak kettő) különböző indokból: nekem minden szó a torkomra forr, és rám törnek az emlékek. Ösztönösen átfut rajtam a hideg, és egy rövid pillanatig előre görnyedek, mintegy ösztönös reakcióként. Aidan egyből reagál, és mellém guggol. Kellemetlenül érzem magam, mert mindenki úgy hiszi, törékeny virágszál vagyok, aki nem bírja elviselni a történteket, és adott esetben még igazat is adnék neki, hiszen milyen lány az, akit majdnem megerőszakolt az apja az éj sötétsége alatt, egy sikátorban?! – Köszönöm, hogy eljöttél, Ava – kísérel végül csak hozzám beszélni. Lassú mozdulatokkal felemelem az államat, mintegy jelzésként.
- Miért akartál beszélni velem? – kérdezem lassan, akkurátusan.
- Mert ahhoz, hogy idő előtt kijussak innen, szükségem van rád, Ava – válaszol mély hangján, megpróbálva tartósan felvenni a szemkontaktust, azonban képtelen vagyok huzamosabb ideig állni a pillantását – hirtelen úgy érzem, legszívesebben még magát a nézését is lesöpörném magamról. – Nem kérném, ha nem lenne fontos.
Mindhárom bátyám egyszerre horkant fel, Jonah hirtelen azt sem tudja, kire nézzen.
- Nem kérnéd, ha nem lenne fontos?! – ismétli meg Andrew hitetlenkedve. Az asztal alatt megszorítom a kezét; nem kell miattam veszekednie! – Oh, kérlek, Bipi! – Szinte azonnal lesöpri az ujjaimat. – Mondd, hogy nem segítesz neki! Életfogytiglanra kellene, hogy ítéljenek! – köpi felé Andrew tömény undorral.
- Közel is álltam hozzá – teszi hozzá Jonah fojtott hangon. – De itt... megváltozik az ember.
- Ugyan, kérlek – húzom számat szánakozó mosolyra. – Én igazán nem vagyok rosszindulatú ember, meg sem tehetném, már az életemben történtek miatt. Ugyanilyen okok miatt ítélkezni sem szeretek. De azért ne viccelődjünk már!
- Sosem tenném.
- Egy-két dologgal viszont remekül helyettesíted ezt a kimaradt szokásodat – szólal meg Liam, és elgondolkodva félrebiccenti a fejét. – Szerintem a lányoddal inkább viccelődni kellene, nem totál beállva, magadról mit sem tudva nekiesni.
- Rossz... passzban voltam – keresi a szavakat a férfi. Andy újból felhördül.
- „Rossz passzban”?! – Jonah csak biccent egyet. – Ó, kérlek – köpi felé ítélkezve.

Két órával később fellélegezve lépek ki a fogda ajtaján; jobban elfáradtam, mintha edzeni mentem volna. Ebből a két órából másfél papírokkal megy el, és az apámnak segítő ügyvéddel való beszéddel. Nem, a véleményem továbbra sem változott meg, és eszemben sincs felszólalni Jonah mellett, miszerint támogatom a szabadon engedését – azonban, amint megtudtam, hogy a börtönben lehetősége van egy kicsit jobb bánásmódban részt venni, elgondolkodtam. Andy és Aidan azonban egészen máshogy vélekedik a dologról, és egyedül Liam az, aki hajlandó meghallgatni az én véleményemet is.
- Jó, de... nem – köti ki, amint gyújtást ad, és Andy után kihajt a parkolóból. Aláírjuk a papírokat az őrrel, és már kint is vagyunk a főútra vezető kis utcán.  Felhúzom magam elé a lábaimat, és válasz nélkül hagyom Liamet. Valahogy nem vagyok beszélgetős kedvemben, viszont pár perccel később egyszer csak lefelé görbül a szám, és sírós hangon fordulok Liam felé, akinek valahogy nem is kell több.
- Sosem szeretett. Soha nem is akart – szakad fel belőlem a felismerés. – Aidenékkel is mindig köcsög volt. Majdnem megerőszakolt. Volt miatta egy elég komoly sérülésem. Amióta az eszemet tudom, kábé négyszer, ha láttam józanul – sorolom egyre elkeseredettebben, és sorjában feltörnek a rosszabbnál rosszabb emlékek. – Istenem... Annyira utálom, hogy arra szavak sincsenek, de nem lehetek olyan kegyetlen, hogy bezáratom azért, mert rossz ember!
- De. A rossz emberekkel általában ez a módi – javít ki Liam, és együttérzően megpaskolja a térdemet. – Figyelj, én értem, mire gondolsz. Mániád ez az egész második esély dolog. Tiszta sor, de...
- Úgy akartam köszönteni, hogy „Rég láttalak, Apa, szia”! És ehelyett mi volt? Fagyos hangulat és undor. Nekem miért nem lehet egy Geoffem?!
Liam erre már nem tud mit válaszolni, de nem is kell. A csend többet mond, pláne, hogy közben tudom, egy jó apa helyett nekem mindig ott volt – és van – az életemben három tökéletes fiú, akik ezerszer többet érnek egyetlen rossznál.
A bátyáim és Liam mind átjönnek hozzánk, és estig otthon is maradnak. Nem csinálunk túl sokat – mindannyiunknak bőven van min gondolkodnia. Én Cadyvel sütögetek, a fiúk Skye-jal vagy Xboxoznak, vagy betesznek egy filmet, és csak bambulnak maguk elé. Ezt Skye végül fél hét körül elégeli meg.
- Oké, nem bírom tovább – túr két kézzel barna hajába elkínzottan, és lassan feláll a kanapé elől. Kíváncsian fordulunk felé, mégis mivel rukkol elő, ugyanis mindannyian csak egy ilyen felszólalásra vártunk. – Baszki, menjünk el bowlingozni!
És több sem kell nekünk – mintha szöget dugnának a fenekünkbe, úgy pattanunk fel, és rohamozzuk meg az ajtót.
- Cady, öltözz fel rendesen! – szólok rá, amikor egy szál pólóban menne ki az ajtón. Liam és Andy mindenttudóan összenéznek, az égnek emelem a szemeimet. – Ó, nemár! Erre szerződtem!
A kislány somolyogva bújik bele a dzsekijébe, majd egy gyors puszit ad az arcomra, s kislisszol az ajtón. Vidáman mosolyogva indulok utána, majd pattanok be Liam mellé.

- Menj már, Henderson! Csaltál! – vádolom meg teljesen felháborodva, és mérgesen az arcába hajolok. – Aljas kis csaló vagy! Te meglöktél!
- Ez háború. Minden megengedett – kacsint rám önelégülten, és amikor egy fintort villantva elfordulnék, egy laza csuklómozdulattal, egyszerűen a fenekemre csap. Eltátott szájjal kapom vissza a fejemet, és két kezemmel meglököm a mellkasánál. Nem kell neki több, a térdhajlatom alá nyúl, és könnyedén a karjaiba kap. Megteszek mindent a szabadulásom érdekében, ott csipkedem és csapkodom, ahol csak érem, de nem megyek vele túl sokra: Skye körbe-körbe forog velem,  és hátravetett fejjel, teli szájból röhög.
- Istenem, menjetek már szobára! – kurjantja ide Andy teli szájból vigyorogva.
- Pofa súlyba, Heart!
- Lábak a földre, kicsi Heart! – kacsint ránk a bátyám játékosan.
- Én termetileg és születésileg vagyok kicsi, te viszont egész más okokból, bátyus – kacsintok rá mocskos módon, Andy pedig egyből bevágja a durcát.
Skye hamarosan letesz, de kezeit a hátamon hagyja, miközben a pulthoz vezet, és elém tolja a krumplit és a kechupot.

Pont úgy, ahogy másnap Harry teszi Kendallel, miközben a lány éppen áttolja az asztalon az előre kidolgozott üléstervet a fogadáshoz. Egy bólintással fogadom, és egyből belemélyedek, azonban észreveszem, hogy Louis és Liam a terem két különböző pontján ülnek, Niallt pedig láthatóan utólag odacsillagozták egy asztalhoz, mint plusz egy fő. Mint utolsó csepp, a szemöldököm a homlokom vonaláig felszalad, amikor meglátom, hogy a Little Mix legelöl kapott helyet díszvendégek lévén, Zayn viszont, mint Perrie párja, egy másik asztalnál fog ülni. Ezt nem tudom szó nélkül hagyni – főleg, amikor meglátom, hogy Kendall legjobb barátai viszont a legelső asztalokat nyerték meg maguknak. Mázli, hogy Anne, Robin és Gemma be lett szorítva a hatalmas Jenner família mellé – akik közül kiszúrom Pierce-t és Mayna barátnőmet is, mint kísérőt –, mi? Még Ronnie is előrébb van, mint a leendő férj bármelyik barátja!
- Öhm... Lehet egy észrevételem?
- Persze – válaszol kedvesen, azonban egy pillantást sem vet rám: éppen az itallapot böngészi. – Mi lenne az?
- Nem az én dolgom, igazán, de... Miért kerültek Harry barátai a legkülönbözőbb helyekre? Ed konkrétan a bejárat mellett ül, és bár Jimmyt beraktátok a lánykupac közepére, épp mint James Cordent...
- Jó ez így – próbálja Harry elsimítani a dolgot, Kendall viszont hátradől az egybe-bőrkanapén, és meghökkenve kapkodja kettőnk között a fejét.
- Nem mondtál semmit, amikor otthon megbeszéltük, így gondoltam... – hagyja nyitva a mondatot tanácstalanul. – De persze, ha nem tetszik, még változtathatunk rajta... ugye?
- Naná. Caleb még úgysem ért ide, esélyem sem volt továbbküldeni az anyagot a központba sem. Akármit kértek, én leveszem. Egy szavatokba kerül.
- Tarts mindent magadon, ha kérhetem – köhög a markába Harry, mintha annyira, de annyira humoros lenne. Megforgatom a szemeimet, Kendall pedig kuncogva karon csapja vőlegényét. Már pont folytatnám, amikor rezegni kezd a farzsebem, úgyhogy elnézést kérve, megnézem, ki keres. A kijelző Skye-t jelzi, úgyhogy egy önkénytelen, zavart mosollyal fogadom a hívást, s emelem a fülemhez a mobilomat, mindeközben magamon érezve Harry kutakodó pillantását.
- Hello, te lökött! Mizujs?
- Hát, éppen a közepén vagyok valaminek – állok fel, és az ujjammal jelzem, kérek egy percet. Kendall egyetértően bólint, Harry viszont összevont szemöldökkel könyököl az asztalra. Amikor hallótávolságon kívül kerülök, folytatom. – Skye, éppen Harryékkel vagyok, várom Calebet.
- Ráérnél utána egy ebédre? A szokásos helyen.
- Azaz nálunk? – kérdezem incselkedve, mire egy horkantást kapok. – Jó lenne, de rohanok az irodába, onnan pedig még megyünk tovább Calebbel. Tudod, a meló – biggyesztem le a számat szomorúan. – Viszont holnap reggelizhetünk közösen! Csak gyere értem, és egyből két csajt is megnyersz. – Kötöm ki játékos hangon, és Ő hangosan felröhög.
Tetszik a nevetése.

Harmincöt // Vőlegény

oii,

hali, hello :) milyen volt a hetetek? mit terveztek a hétvégére? vártátok egy kicsit is Aváékat? mert én nagyon! :) a részben nem szerepel annyit Hazz, mint szokott, ez most inkább egy másik szálon fut, ami nem kevésbé lényeges, sőt! sok információgyűjtésre volt szükség a megírásához, egész büszke vagyok rá, igyekeztem a leghitelesebbre megírni. remélem, sikerült. :') a folytatáson már most dolgozom, megszállt az ihlet, és oh wow. :D remélem, tetszeni fog, és hogy ezt majd jelzitek is felém. ui: ezen kívül már csak kilenc rész várható.

jó olvasást babes xx

Másnap reggel izgatottan ébredek.
Skye-nak egy percig sem kell könyörögnöm, mikor megkérem, vigyen el minket először Pierce-hez, majd a hivatalba, ahol az örökbefogadásokat intézik – bármiféle kérdezősködés nélkül autóba pattan, otthagyja az anyját az ebédlőasztalnál, és tíz perc alatt megteszi azt a távot, ami normális esetben minimum huszonöt percébe tellene. Én addig nagyjából kétszer tövig rágom a körmeimet, hogy időben odaérjünk a Liz Vaughannel megbeszélt időpontra a társaságához, és mindeközben az agyam másodálláson végigpörgeti a papírokat is, amik kellenek az eljáráshoz, mert biztosra akarok menni, hogy semmi baj nem lesz. Nem lehet baj – mantrázom, azonban erről hosszú időmbe telik meggyőzni magam, bár Cady, és később Skye is ezerszer megnyugtat, hogy nincs mitől félnem, mert egy óránk van odaérni, és így bőven ráérünk, ráadásul az égvilágon minden rendben lesz, ugyanis Pierce, miután büszkén megölelget, minden szükséges iratot kézhez ad – már ami még hiányzik –, és én is felkutattam mindent a lakásban, még otthon – édesanyám születési kivonatát is, amiről egyébként tippem sincs, hogy került hozzám; valószínűleg az abortuszhoz kellett a bejelentkezésnél.
Ekkor jövök rá, mit érezhetnek az anyukák a családi kirándulásokkor. Fejvesztve rohangálok, mint valami fejét vesztett csirke... Miközben becsatolom az övemet, kicsit már feloldódva, röhögve felajánlom, hogy kifizetem Skye-nak a bírságot, amit az idefele tartó úton bezsebelt magának, ha netalántán annyira ragaszkodna hozzá, de egy fintornál többet nem kapok válaszul, úgyhogy lerúgom a cipőmet és felpakolom lábaimat a műszerfalra, de perceken belül már félig kilógatom a lábfejemet a lehúzott ablakon – Skye legnagyobb örömére, aki nem szereti, amikor ezt csinálom. Ki tudja, talán pont ezért teszem, de kitartok a véleményem mellett, miszerint éppen az ilyen játékaink miatt jó a barátságunk, mely bár különösen indult és máig nem vagyok teljesen biztos abban, hogy ez tényleg való életbe illő-e – hiszen Ronnie be akarta nekem cserkészni a srácot –, de ilyenkor mindig arra gondolok, hogy akkortájt apám roppant kedves és megtisztelő érintéseiből lábadoztam éppen, úgyhogy általában hamar túlteszem magam ezen a „való élet vagy nem”-dolgon, ugyanis akkoriban nem az volt az első olyan nap, amikor valami hihetetlen történt.
- És, hogy tervezitek? A nevedre is veszed CC-t, vagy...? – hagyja nyitva a mondatot.
Amennyire csak az övem engedi, hátrafordulok a Skye mögött ülő Cadyhez, aki nagyra nyílt szemekkel, érdeklődve pislog rám.
- Te hogy szeretnéd? – segítem ki egy kicsit, miközben már tudom, melyik választ szeretném hallani.
- Hát... úgy tudom, megoldható, ha anyukám nevét használom... nem? – kérdezi behúzott nyakkal, mint aki fél a választól, vagy hogy talán megbánt. Nem kell csalódnom; ebben a válaszban reménykedtem. Mosolyogva nyújtom felé a kezemet, lényegében kifacsarodok, de amikor megszorítja az ujjaimat, hirtelen már nem is fáj annyira a mindaddig kényelmetlenül húzódó tagom.
A hivatalhoz nagyjából tíz perc alatt megérkezünk, ez idő alatt Skye vagy a napjáról és az anyja hülyeségeiről beszél, vagy össze-vissza kérdezget mindenféle összefüggéstelen dolgokról, amiket mi persze készségesen igyekszünk megválaszolni.
Könnyűszerrel találunk parkolót egy, a bejárathoz közeli helyen. Cadyt kézen fogva, Skye-jal az oldalamon lépek át a fotocellás ajtón, és a középen elhelyezkedő pulthoz megyek.
- Szép napot, örökbefogadással kapcsolatban...
- Jobbra a folyosó végén – szakít félbe a vörös, kontyos hölgy, és tollával az említett irányba mutat.  – Egy nevet kérnék.
- Ava Heart.
- Kilencvenhármas sorszámmal szólítják majd – vezeti rám pillantását a számítógép képernyőjéről. Skye az, aki végül megköszöni segítségét, mert nekem gombóc szorul a torkomba.

Pierce irányított ide minket, és tíz percbe sem telik, Skye, Cady és én már Liz Vaughan irodája felé tartunk, ölemben a Pierce és a hivatal által már szignált iratokkal. Az ülés mellett húzódó könyöklőre támasztom a kezemet, de nem bírok nyugton maradni, úgyhogy egy másodperccel később már az ujjaimat tördelem – ami feltételezhetően zavarja Skye-t, ugyanis egy váratlan pillanatban elkapja kezemet, és a váltóra simítja a tenyeremet, majd összefonja ujjainkat, és jobbját a kézfejemre helyezi. Meglódul a szívem, pláne, amikor az arcára pillantok, ahol egy elképesztően helyes és pofátlanul elégedett vigyor csücsül. Megforgatom a szememet, de eszemben sem lenne elhúzni a kezemet. Nem, annál ezerszer jobban esik az érintése, hogy hagyjam szó szerint kicsúszni őt az ujjaim körül.

Elizabeth mosolyogva fogad minket, majd a szokásos köröket lefutva Cadyt és Skye-t az egyel odébb lévő szobába vezeti, míg mi beszélgetünk. A skacok biztatóan rám mosolyognak, Skye pedig, mielőtt még behúzná az ajtót, bátorítóan kacsint egyet. Fülig vörösödöm, úgyhogy hajamat az arcomba húzom, és mielőtt ismét Liz felé fordulok, az égnek emelem a szemeimet. Normális ez a reakció egyáltalán? Ezt akarja elérni, vagy csak én képzelek bele többet a barátságába?
Végül Elizabeth hellyel kínál, mellyel kizavar képzelgéseimből és az udvariatlan viselkedésemből, míg ő a hatalmas tölgyfaasztal másik oldalán foglal helyet.
- Szóval, Ava – intézi most kifejezetten hozzám szavait. – Pierce tegnap este felhívott, és miután átfaxolta Cady papírjait a programot illetően, önhöz irányított. Mik az elképzelései, először is?
Egy kicsit csalódott vagyok, amikor magázódni kezd, mivel reménykedtem egy kicsit oldottabb közegben, de nem panaszkodom: legalább itt vagyok.
- Szeretném magamhoz venni Cadyt: véglegesen. Egy otthont szeretnék biztosítani a számára, ahol biztonságban érezheti magát.
- Mint minden örökbe fogadni kívánó szülő – summázza a hallottakat egy bólintással. – Mit gondol, mit tudna nyújtani, mint jövendőbeli anyja a kislánynak?
- Nem szeretnék az anyja lenni, azonban úgy fogok vele viselkedni, mintha az lennék. Nincs köztünk akkora korkülönbség, de azt hiszem, a megfelelő határokon belül lehetek egyszerre szülő és barát is.
Elizabeth elégedett mosolyra húzza ajkát.
- Hány éves is, Ava? – kérdezi, de csak a formalitás kedvéért, ugyanis már pillant is a mappájába. Aggodalmasan rántom össze szemöldökömet, ahogy meglátom vonallá préselt ajkait: tudom, nem számíthatok semmi jóra, és ez rögtön elkeserít.
- Huszonhárom – felelem félve, ugyanis tartok attól, nem vagyok elég idős. Sejtésem pedig azonnal be is igazolódik, amikor Elizabeth elhúzza a száját sóhajtva leteszi az addig kezeiben tartott papírokat.
- Ava, nagyon sajnálom, de a minimum korhatár a huszonöt. Ettől függetlenül kötnek minket a szabályok, miszerint a gyereknél minimum tizenhat évvel idősebbnek is kell lennie, ha befogadná.
- Ez ellen semmit nem lehet tenni? Nincsenek kiskapuk? – nyúlik meg az arcom, és fel sem fogom, hogy éppen a társaság vezetőjével beszélek, aki simán kidobhatna egy ilyen megjegyzésért – csak az jár a fejemben, hogy elbuktam. Nem vehetem magamhoz Cadyt, mert fiatal vagyok.
- Látom, mennyire elkötelezett, Ava... – próbálja finoman megindítani a rossz hírt (vagy a még rosszabbat). Már várom, mikor jön a „de”.– Azonban a gyerek érdekeit képviseljük.
- És ha az ominózus gyerek érdeke, hogy velem legyen, mert boldog velem? Mert kortól függetlenül én is boldog vagyok vele?
- A hivatalos gyámságon kívül akkor sem nyerhet meg semmit. – Azonban attól függetlenül, hogy ezt a nő rossz hírnek szánja, én felcsillanó szemekkel dőlök előre, és könyöklöm az asztalra.
- Hivatalos gyámság? – ismétlem meg, mintha csak rosszul hallottam volna. – Az pontosan mit takar? – kapok vérszemet.
- A fiatalkorú személy tizennyolc életévéig való szüntelen gondozása a gyám által, nagyjából háromhavi látogatással a hivataltól, hogy minden rendben megy-e.
- Szóval lényegében ugyanaz, mint ha örökbe fogadnám, csak...
- A gyámja lesz, ami egyel lentebb van a listán, egyel kevésbé hivatalos. Ugyanúgy ön felel Cadyért, ön gondoskodik róla és ön ápolja, ha megbetegszik.
- De hát ez nagyszerű! – csattanok fel a boldogságtól. Ez is nyereség! – És mit takar ez a gyámhivatali látogatás?
- Ha belép a programunkba, akkor Cady kikerül Pierce Jenner hatásköre alól, ugyanis ő egy külön szervezetet működtet, mellyel mi nem állunk közvetlen szerződésben. Ezáltal nem Pierce és emberei felelnek hivatalosan a kiskorúért, hanem mi, na meg persze a Los Angeles-i Gyámhivatal, akik nagyjából kéthavonta kiküldenek egy kedves munkatársukat, aki ellenőrzi a gyereket, a életkörülményeket, és rövid beszélgetést folytat veled is, Ava. – Ahogy ismerteti a jövőmet, egyre jobban élesedik előttem a kép. Mindegy, milyen áron, de ezt akarom. Amikor szó nélkül, de határozott bólintással reagálok Elizabeth szavaira, ő megváltoztatja a mindaddig hivatalos légkört, melyet munkámból adódóan már jól ismerek – összehúzott szemöldökkel, az asztallapra fektetve kezeit közelebb hajol, és egyfajta bizalmasabb hangnemben szólal meg. Egy pillanatra átfut rajtam a félelem, de próbálom megemberelni magam.
- Ava, ez komoly dolog. Pierce mesélt a múltjáról. Ha Cadyvel akarja pótolni a hiányt, ez az egész...
- Tessék? Pótolni? – szörnyedek el, teljesen lesápadva a gyanúsítgatástól. – Dehogy is! Hogy is gondolhat ilyenre, már elnézést?!
A barna hajú, szemüveges nő védekezően maga elé emeli kezeit.
- Feladatom a biztonságos légkör megteremtése, tőlem is számíthatsz látogatásra a közeljövőben, ugyanis szeretem személyesen is megismerni és megtapasztalni a gyerekek új közegét. Szavaimat nem személyes sértésnek szántam, Ava, csupán csak biztosra szeretnék menni.
- Ez természetes, azonban ne haragudjon, de felesleges. Az  égvilágon semmi köze nincs a múltamhoz Cadynek, mert nem azért szeretném, ha velem maradna, mert egykor volt egy abortuszom, amit illetően megjegyzem, nem volt választásom. Nem szeretnék magyarázkodni, gondolom egyébként is tisztában van mindennel – tartok kis szünetet, erősen küzdök a rossz szájíz ellen, s hogy ne tűnjek túlságosan vádaskodónak. Pierce minek adta ki a privát infókat? És egyébként is, honnan tud az abortuszomról?! –, de nem hiszem, hogy ez befolyásolna bármit is, ugyanis Cadyt ez alatt a rövid idő alatt jobban szeretem, mint a tulajdon apámat!
Azt már nem teszem hozzá, hogy a nullánál tulajdonképpen már nincs kisebb arány, mert nem akarom még tovább vágni magam alatt a fát.
- Értem – bólint a nő ismét elégedetten. Mi van? Kóstolgat? Tesztelget, vagy mi?! – És mi a helyzet a kísérőjével?
- Skye Hendersonnal?
- Az úrral, igen. Netán az élettársa? Vőlegénye? Pusztán azért érdeklődöm, mert nagyobb eséllyel nyerjük el a gyámságot, ha ketten küzdenek meg érte, és nem, mint koron aluli, egyedülálló, fiatal nő – vesz elő a fiúkból egy mappát, és elém tolja a papírokat. Kevés kell ahhoz, hogy felmorduljak. Az idegesség képes kihozni belőlem a legrosszabbat.
Elkerekednek a szemeim. Hozzá kellene mennem Skye-hoz, pusztán azért, hogy sikeresen, akadálymentesen magamhoz vehessem CC-t? Ez a rendszer egyre nevetségesebb, azonban megpróbálom elviccelni a helyzetet.
- Mondja meg neki, Elizabeth, hátha észhez kap és végre rákérdez – nevetek fel halkan.
A nő óvatosan elmosolyodik a bajsza alatt.
- Sosem volt állami gondozásban, sosem adta a gyermekét állami gondozásba? – olvassa fel sorban a papíron lévő opciókat. Egy egyöntetű nemmel felelek. – A gyermeknek egy élő rokonáról sincs semmi információja? – Ismét ugyanaz a válaszom. – Ez nagyszerű, ugyanis így hamarosan be is tudom adni a papírokat a gyámhivatalnak, akik majd meghozzák a tökéletes döntést. Minden rendben fog menni, Ava, ezt garantálhatom!

Másfél órával később tettre készen sétálok ki az ajtón. Bár nem olyan eredménnyel, mint terveztük, de csak elértünk valamit! Büszkék lehetünk magunkra.
- Mikor kell visszajönnöd? – Végül is, ez is egyfajta rákérdezés...
- Holnap után – pattanok be a kényelmes ülésbe, miután becsukom Cady után az ajtót, és valahogy egyből felengedek. Hangosan fújom ki a levegőt, és törökülésbe húzom a lábaimat. Skye féloldalasan felém fordul, egy megértő mosollyal illet, majd felém hajol, és egy rövid puszit nyom a homlokomra.
- Büszke vagyok rád, Avie.
Lehunyt szemeimen keresztül is érzem a somolygást a hangjában, és ez engem is arra késztet.
- Köszönöm, hogy eljöttél velünk. Tényleg, őszintén – dőlök felé egy panaszos nyögéssel, amikor már éppen elhúzódna. Ezen csak derűsen felkacag, de erős kezeit körém fonja, és áthajol a kartámasz fölött, hogy szorosan megöleljen. Vastag pulcsiján keresztül is érzem szapora szívverését, de kételkedem abban, vajon leveri-e az enyémet?
Gyújtást ad, s kihajt a parkolóból, immár ölében a lábaimmal. Hallom magunk mögül Cady kuncogását, a visszapillantóból rákacsintok, aztán lehunyom a szemeimet, és amíg a Mekibe érünk, megpróbálok pihenni egy kicsit, ha már az este nem ment.
Teli hassal minden bizonnyal könnyebben megy majd a szunya, úgyhogy amikor este hazaérünk egy kiadós uzsonna és egy azt levezető séta után a parton, miután megbizonyosodom Cady kényelméről, a szobámba megyek. Pár perccel később Skye fáradtan dől le az ágyra, pont keresztben fekve a lábamon. Megpróbálom lerugdosni magamról, vergődök, dobálom magam, és ha lenne elég erőm, még fel is ülnék, hogy a kezeimmel is besegítsek, mert ez a pozíció kényelmetlen és így nem tudok elaludni, viszont be kell látnom, az esélytelenekkel egyenlő a próbálkozásom, pláne, amikor Skye már inkább nevet, mint hogy odébb menjen – egészen addig, míg fogja magát, és fölém gördül. Elakad a szavam, a torkomra forr a nevetés. Mellkasunk alig ér össze, de érzem, ahogy leheletünk összekeveredik a fejünk közötti tíz centi távban, és amikor új, tiszta oxigént akarok juttatni a szervezetembe, megérzem a menta illatát. Imádom Skye kölnijét és azt is, hogy a srác a rágózás megszállottja – ismeretségünk alatt én az övé lettem. Mindig is jól kijöttem a fiúkkal, könnyen elhülyültem velük az időt, lényegében mindig csak az ellenkező nemmel értettem meg magam, azonban Skye más. Az igaz, hogy majdnem minden időmet vele töltöttem az utóbbi időben, de egészen máshogy viselkedem a közelében, mint ahogyan az angliai barátaimmal tettem egykor. Egyre furcsább érzéseken kapom magam, mikor a fiúval vagyok, és ilyenkor rendszerint belevörösödöm a képzeteimbe. Mintha csak egy tinédzser lennék... pedig éppen anyává próbálok avanzsálódni.
- Na mizu kislány, csak nem zavarban vagy? – kérdezi incselkedve, térdeit lassan a matracra ereszti.
- Én? Pft, kérlek – forgatom meg szemeimet.
- Esküszöm, ma annyiszor csináltad már ezt, hogy mindjárt kifordulnak a helyükről! – humorizál.
- Igen? Mit mondasz, ha mától bandzsítani kezdek? Utcára lépnél velem úgy is, ha beállnának a szemeim? – húzom széles győzedelmes mosolyra a számat. Észreveszem, ahogy Skye szemei ajkaimra terelődnek, ami miatt egészen addig kettőnk közé szorult kezeimet arcom elé emelem zavaromban.
- Kár lenne értük – mormogja mély hangon, majd lejjebb ereszkedik, és egy ráérős csókot nyom a homlokomra. Mélyen beszívom illatát, és egy rövid pillanatig a gallérjába markolok, hogy visszatartsam, amikor is felvinnyog. – Gizda vagyok meg minden, de ha ennyire ragaszkodó vagy, mindjárt rád rogyok, mert már zsibbad a karom.
Kiszakad belőlem egy öblös röhögés, de be kell ismernem, azt sem bánnám, ha megtörténne.
Ahogy Skye távolodik, én úgy emelkedem felé, és biggyesztve szólalok meg. – Szegény pára.
Amikor pedig kisétál a szobából, hogy a kanapémon aludjon, hatalmasat szusszanva, egy idétlen mosollyal a fejemen terülök szét a matracon, amint a szívem éppen kiszabadulni készül a mellkasomból.

Reggel gyomrom korgására kelek, és amint magamhoz térek, elkerekednek a szemeim az illatra, mely belengi a lakást. Mezítláb csattogok ki a konyhába, a reggeli fénytől kissé hunyorogva, és az sem zavar, hogy a pizsamám alatt nem viselek melltartót. Az orrom után megyek, mint valami ösztönlény, de észreveszem, Cady sincs más helyzetben: az asztalnál ülve reggelizik, arcán látom a színtiszta élvezetet – ugyanakkor az erőlködést is, nehogy belefejeljen a tányérjába. Kárba menne ez a pompás kaja, amiről már most tudom, az lesz, miközben még meg sem kóstoltam.
- Hellósztok – nyomok el egy ásítást, mikor belépek a konyhaszirt mögé. Cady egy apró mosolyt intéz felém, lévén, a szája telis-tele van a reggelijével, ahogy szaporán a szájába kapkodja a villáján púposodó... tojást? Skye villámgyorsan megpördül a tengelye körül, és egy gőzölgő, ízlésesen elrendezett tányért tart felém rajta baconnel és tükörtojással, s mindezt zöldségekkel díszítve. Gyomrom elégedetten szólal fel, én meg kocsányon lógó szemekkel követem a tányéromat az asztalhoz, ahol frissen facsart narancslé vár, ahogy azzal Cady később eldicsekszik. Skye elégedetten dől a pultnak, és kávéja mögül végig mosolyogva néz minket, miközben megtömjük a hasunkat. A rádióból halkan szólnak a slágerek, a műsorvezetők beszélgetése elkeveredik villáink koccanásával. Darren a tányérja mellett mosakszik és nyújtózkodik, a mosogatógép halkan búg Skye mögött, és ide hallom, ahogy a mosógép éppen centrifugál. A meglepettség mellett teljes fokú elégedettség tölt el: a tökéletes reggel örömére ezt Skye számlájára írom. Kedvem lenne minden napomat ilyen békességben kezdeni, hiszem, sokkal, de sokkal kiegyensúlyozottabb lennék.
- Mamám, ez valami... – dőlök hátra a széken a szavakat keresve, Cady pedig, aki bár előbb kezdte, de sokkal lassabban eszik, mint én, egyetértően bólogat, szájából egy baconnel kilógva. Érzem, ha még egy falatot bevállalok, tuti visszajön, és rettentő kár lenne ezért a csodáért. Én is tudok főzni, sokan mondták már, hogy jól is (Ronnie-nál például biztosan jobban, a régi rendszerre való tekintettel), de ez... Isteni manna.
- Örülök, hogy ízlett, mert bevallom, ezt lekenyerezésül szántam – ismeri be nyakát behúzva a srác, ezzel megtörve ezt a kellemes hangulatot. Összehúzott szemekkel követem könnyed mozgását a nappaliba, ahonnan egy feltépett csekkel somfordál vissza, majd a mellettem lévő székre telepszik. Gyanakvóan veszem el a felém nyújtott borítékot, majd fordítom meg, hogy elolvashassam a címzettet: Jonah Heart, a Los Angeles-i Glendale City Börtönéből küldve.
Egyből elsápadok, miközben ujjaim köré csípem a papírt, és szépen lassan kihúzom a borítékból.
- Kinyitottad egy levelemet? Amit apám küldött? – kérdezem fojtottan, lehajtott fejjel mustrálom a szöveget, és mérgesen Skye-ra lesek.
- Ne haragudj – tátogja.
Idegesen dörzsölöm meg az arcomat, és elolvasom a bevezető sort:
Látogatási kérelem.
- Hogy mi a f... – Elharapom a szót, amikor rájövök, Cady éppen velem szemben ül, és bár látom rajta, nem akar hallgatózni, de éppen annyira megijedt a tekintetemtől, mint én ettől a két szótól, úgyhogy hangosan is felolvasom a címet. Cady, a múlt tudta nélkül értetlenül áll a hírhez, de nem tervezem beavatni, mert az csak megijesztené.
- Miért van börtönben az apukád? – kérdezi összezavarodva, és leteszi a villáját a szalvétára, ezáltal minden figyelmét nekem szenteli. Én viszont csak fél füllel hallom szavait, ugyanis idegesen falom a sorokat, melyek vagy apám szavait idézik, vagy azt, hogy jó magaviselet miatt jövő év végén szabadulhat, s emiatt lenne szükségük a látogatásomra, viszont az sem utolsó, hogy apám is látni szeretne. Majdnem felhorkantok, és hirtelen rám jön az émelygés. „Látni szeretném a kislányomat, az egyetlen lányomat!” Undorodom ettől a nyálas embertől.  Az istenit, ha Harry nincs, máshogy is látott volna, nem csak a rácsok másik oldalán! Undorodom tőle, főleg, hogy hirtelen eszébe jutottam. Miért? Honnan? És mi van a bátyáimmal? Külön, névre szóló leveleket küldtek volna a Heart családnak, vagy ők már nem is fontosak?! Csak mert alapjaiban véve nem hiszem, hogy a börtön ennyit foglalkozna egy rabbal, és annak családi életével, hogy külön kiküldjön három levelet!
Lábaimat felhúzom magam elé, sarkamat a szék szélén támasztom meg. A levelet leejtem az asztallapra, és arcomat egy elkínzott nyögés kíséretében a tenyereimbe temetem. Ezerrel pörög az agyam, pro és kontrákat sorakoztatva egymás mellé. Megérné? Apám megérdemelné? Kibírnám lelkileg? Szóljak Liamnek vagy a bátyáimnak? Egy perc sem telik el, amikor Skye felé fordítom az arcomat.
- Idehoznád kérlek a telefonomat? Fel kell hívnom egy-két személyt...