2017. október 31.

Harminchét // Nincs más út, csak előre

oii,
siettem, ahogy csak tudtam a friss résszel, ne haragudjatok a késés miatt :( szünetben igyekszem soook-sok részt megírni, mer durva, de ezzel együtt már csak 8 fejezet maradt hátra, és még olyan sok mindennek történnie kell, mire elérkezünk a végéig, omg!! remélem, tetszeni fog a chappie, bár a kövi omg, előre félek, mit gondoltok majd :"D. köszönöm a két kommentet az előző résznél, bár örülnék, ha a többiek is jeleznék felém, mit gondolnak <3 jó olvasást xx


bea miller kép
Egészen felfrissülve sietek vissza az asztalunkig. Harry és Kendall épp összebújva beszélgetnek valamiről, amivel a lány valószínűleg nem ért egyet, mert feldúltan ráncolja a homlokát, és amikor helyet foglalok velük szemben, igyekszik egyből rendezni a vonásait; azaz feltehetően egy kissé kínos, de mindenképp privát dologról folyhatott a beszélgetés.
- Minden rendben? – kérdezi Kendall udvariasan.
- Mhm, persze, csak az... izé, egy... a barátom volt – keresem a szavakat csöppet nyomorult módon, ugyanis hirtelenjében nem tudom, mennyit árulhatok el az „ügyfeleimnek”, és hogy mennyire kellene belefolynom a magánéletembe az exem „életével”. Kendall elkerekedett szemeket meresztget felém, őszinte meglepettséggel, de még véletlen sem rosszindulatúan. Ezt egyből megállapíthatom.
- Barátod? Nem is tudtam – húzódik vékony szája izgatott mosolyra: olyasmire, amit az ember lánya akkor produkál, mikor valami izgalmas pletyka veszi kezdetét. – Ismerhetjük valahonnan?
- Nem – emelek a számba egy krumplit, és igyekszem nem Harryre nézni, aki viszont leplezetlenül az arcomat bámulja, és látom, ahogy megfeszült állkapoccsal hallgatja a beszélgetésünket. Eldöntöm, a lehető legkevesebb információt adom ki Skye-ról, mivel nem tudom, kellemetlenül érintené-e a – valljuk be – kibeszélésem, ami a munkáját, vagy éppen a kapcsolatunkat illeti. – Na, de akkor térjünk is vissza az ülésrendhez – csúszok feljebb a bőrpárnán, és fülem mögé tűrök pár kósza tincset. – Sikerült dűlőre jutni, esetleg?
- Ez csak egy eljegyzési party, sokat nem is fogunk ülni, max a vacsoránál.. – filózik el egy pillanatra –, úgyhogy szerintem simán maradhat a jelenlegi felállás. Amúgy is több ismerősöd lesz jelen, mint nekem, és vészesen fogy az időnk, úgyhogy már ne variáljunk... már szerintem – bizonytalanodik el Harry a mondandója végére. Kendall felé fordítja az arcát, és egy ragyogó mosoly kúszik ajkaira.
- Köszönöm, Haz. – És mielőtt még elkaphatnám a szemem, egy gyors, futó puszit nyom Harry  rózsaszín szájára. Nem tagadom, kicsit megilletődve emelem a számhoz a poharamat, szemöldököm a hajam vonaláig felszalad, és erősen igyekszem elfojtani a torkomból feltörő köhögést – hála a jó égnek, sikeresen.
Harry jól láthatóan zavarban van, amikor Kendall végül elhúzódik, és mutatóujját a szájához emeli, könyökét az asztallapon megtámasztva. Tekintetét nem veszi le menyasszonya arcáról, arckifejezéséről lerí, valami nem tetszik neki, azonban ha megkínoznának, sem tudnék rájönni, mégis mi – persze nem is kellene; ez már nem az én reszortom, és ezzel tökéletesen rendben is vagyok.
Kendall mindeközben megállíthatatlanul magyaráz a terítékről és a meghívókról, amik már a nyomdában vannak, és egy-két napon belül kézbesítésre kerülnek. Tíz perccel később megtudom, Caleb azért késett, mert éppen ellenőrizte a srácokat, minden rendben van-e, aztán átvitte az apjának a jelentést – úgyhogy miután lefutjuk a tiszteletköröket, Caleb átveszi az irányítást, és beavatja az érintetteket a legfrissebb információk tömkelegébe. Én pedig akarva-akaratlanul, de az iroda említésére egyből Skye-on kezdek gondolkodni.

Az idő villámgyorsan eltelik, Harryék bulijának napja egyre közeledik, így Caleb és én szinte minden időnket az irodában töltjük. A napjaim rohamosan felgyorsulnak, a rohangálás jellemezné a legjobban azt, amit huszonnégy óra alatt produkálok, azonban úgy érzem, sokszor még így sem elég ez az idő ahhoz, hogy mindent időben teljesíteni tudjak. Hirtelen minden felsűrűsödik de kihívásként fogom fel, nem tehernek. Pénteken lesz egy találkozónk egy, a gyámhivataltól kiküldött nővel, amikor is eldől minden – viszont nem izgulok, mert Skye megnyugtatott, nincs rá különösebb okom, és én megpróbálok teljes mértékben hinni neki.
Kaotikus lefolyású napjaim ellenére azonban a reggeleim meglehetősen nyugodtak: Skye vagy nálunk reggelizik, és ilyenkor mindig ő főz hármónkra – esküszöm, ennek a pasinak aranykezei vannak! –, vagy összeszedjük magunkat, és elmegyünk valahova, ugyancsak hármasban. Mondanom sem kell, abszolút ezek a pillanatok a kedvenceim, habár akadnak érdekes fordulatok... legjobb példa erre a múltkori eset a Mekiben, amikor felhívták a figyelmünket arra, hogy a családi menü kedvezőbb árú, mint külön-külön kikérni a reggeli ajánlatot. Attól függetlenül, hogy nevettünk rajta, beleremegett a gyomrom, ugyanis bennem is érni kezdett a gondolat: az utóbbi időben igenis úgy viselkedünk, mintha ténylegesen egy kis család lennénk. És be kell, hogy valljam, igenis tetszett ez a fordulat.
Emellett az elmúlt héten Kendall napi rendszerességgel felhívott, fittyet hányva a késői vagy éppen korai órákra, és mindig úgy kérte (követelte), Caleb is legyen jelen – ilyenkor általában áthívtam magunkhoz a srácot, és miután Kendall felsorolta minden utólagos, extra kívánságát, amit előző nap esetlegesen kifelejtett, ám azóta természetesen eszébe jutott, Caleb és én pizsipartit csaptunk. Embertelenül boldognak érzem magam, mert Caleb és Skye is szerves részei az életemnek, jól kijönnek Cadyvel, és folyamatosan kapjuk a felkéréseket – még Harry és Kendall partyjának napján is felkeresett minket egy idős házaspár, hogy segítsünk a negyvenedik házassági évfordulójuk lebonyolításában, és ami igazán felhorgonyozta a reggelemet: Brandon engem kért meg, hogy a miami konferencián képviseljem a Los Angeles-i vállalatot, és nem a fiát. Amikor reggel, Cadyvel az oldalamon bemegyek az irodába, le sem lehetne törölni azt a pofátlanul nagy vigyort az arcomról, ami már majdnem egy hete legfőbb ismertetőjegyemként szolgál. Kint még csak most kapcsolódnak fel a ködlámpák, a legtöbb ablakot sötétítőfüggöny lengi be, hogy még véletlenül se zavarjon meg senkit a napkelte, ami már átragyog a felhőkarcolók felett. Bár a korai keléstől fáradtan, de mosolyogva köszönök a portásnak, Joey-nak, és az irodám felé vesszük az irányt. Bent Cady ledobja magát a kanapéra, és elfekszik, hogy a nyolckor kezdődő suli előtt kicsit még tudjon pihenni.
- Igazán maradhattál volna otthon is – sóhajtok aggodalmasan, ahogy ráterítem a háttámlán nyugvó pokrócot, és C a nyakáig felhúzza, akárcsak térdeit a hasa elé. – Hazarobogtam volna érted, és eldoblak a suliba.
- Nagy napod lesz ma, Ava – nyom el egy ásítást, és kézfejére húzza Skye melegítőfelsőjét, amit még a múltkor nálunk hagyott. Forróság önti el a mellkasomat. – Nem szerettem volna gondot okozni, ha már egyszer nem leszek itt. Igazán nem gond. – Dünnyögve nyugtatgat, azonban utolsó szavai kissé már ködösek, ahogy elragadja az álom.
- Köszönöm, kicsim – simítom el az eperszőke tincseket szép arcából, és a múltkor mutatott képre gondolok az édesanyjáról: Madelaine gyönyörű nő volt, irigylésre méltó bőrrel, hajjal és egy csodálatos kislánnyal. Tudom, hogy Cady szíveket összetörő külsővel fog rendelkezni, azonban feleannyira sem lesz szépséges, mint a lelke – mert az Madelaine-éhez hasonlóan ragyogó, és csodálatosan tiszta.
Pár pillanat erejéig még az arcát mustrálom, egy rossz álom legkisebb jele után kutatva, azonban mikor meggyőződöm róla, azok messze járnak, felállok, és az asztalomon pakolászva várom meg a hat órát, amikor is halkan megnyikordul az ajtó, és Caleb fáradt feje tűnik fel a résben. Szám elé kapom az ujjamat, figyelmeztetve a srácot az alvó kislányra. A srác teljesen felpakolva belép a helyiségbe, és úgy közelít meg, majd nyom az arcomra három puszit, mintha csak tojáshéjon lépkedne. Féloldalasan az asztalsarokra ül, és felém nyújt egy gőzölgő poharat, amit én csillogó szemekkel fogadok el. Tegnap megbeszéltük, ma az ő reszortja a reggeli frissítő – mindinkább hajnali –, amely kávé helyett megszokott módon zöld teát jelent, ugyanis tapasztalataim szerint ez gyorsabban magamhoz térít, mint a presszó, de ez persze egyénfüggő. Óvatosan a kanapé előtt húzódó asztalkára helyezi a harmadik poharat, majd mellé tesz egy papírzacskót is. Érdeklődve kísérem figyelemmel mozdulatait.
- Reggeli a kiscsajnak – rántja meg a vállait úgy, mintha ez magától értetődő lenne, és igyekszik nagyon érdektelenül beszélni, mintha amúgy semmilyen érzelem nem fűzné C-hez, pedig pontosan tudom, milyen jóban vannak ők ketten. Nem egyszer elámultam már ezen, de ha nagyon őszinte akarok lenni, önmagában már az is csoda, hogy Caleb Ewars az én egyik legszorosabb barátommá is avanzsálódott az eltelt idő alatt, mióta a társam lett – ezt ugyanis el nem tudtam volna képzelni előtte. Nem én!
- Awh, Ewars – tárom ki karjaimat érzelmesen, hangom alig üti meg a suttogás szintjét. – De édibédi vagy!
Képtalálat a következőre: „josh leyva suit”- Ó, tudom én – forgatja meg nagy, barna szemeit egy beképzelt vigyor kíséretében, és derekamat elkapva magához ránt egy játékos ölelésbe, amit egy nyikkanással fogadok. Amikor magamhoz térek a pillanatnyi sokkból, vihogva húzódom el a kemény, széles mellkastól, majd elismerően mérem végig a srácot.
- Azta – bólintok kicsit megilletődve, majd látványosan magamat is végigmérem. A slampos, melegítőhöz hasonló gönceim tökéletes kontrasztként mutatnak fehér farmerje és szürkés-rózsaszín pólójához, melyre egy fehér zakót húzott, s egy aranylánccal meg egy karórával egészítette ki megnyerő külsejét. Kifejezetten jól nézett ki, és ezt minden elfogultság nélkül kijelenthetem. – Kicsípted magad rendesen!
- Öhm, Heart... én nem akarlak megbántani, de te épp ellenkezőleg – húzza el a száját sajnálkozva, és úgy általánosságban végigint rajtam. – Harry Styles bulijáról beszélünk nem? Arról a Harry Stylesról? Mert akkor igazán igyekezhettél volna egy kicsit jobban is...
- Menj már a picsába! – lököm meg a mellkasánál fogva olyan erősen, ahogy csak tudom, de Caleb csak hátravetett fejjel felröhög, azonban még így is figyelemmel van az alvó Cadyre, és az öblös nevetés helyett szinte hangtalanul, de rázkódó vállakkal ragadja el az önhittség, amiért ilyen nagyon poénos gyereket nevelt belőle az apja.
Tegyük hozzá, hogy vagy semmilyen neveléssel, vagy éppen túlzottan is sokkal.
Miután lenyugodnak a kedélyek, Caleb már rohan is a kisbuszért, hogy mihamarabb a helyszínre érjen, és elvigye az asztalokat, székeket és a hófehér lufballonokat – amiket ma még fel kell fújnunk tízig, amikor is Kendall és Harry megérkeznek –, ami Kendall házának kertjét fogja díszíteni. Izgatott vagyok, mert azt akarom, hogy minden tökéletesen sikerüljön; a Jenner famíliának dolgozni nem kis feladat, ugyanis elég magasak az elvárásaik, ráadásul a tévés stáb is jelen lesz, mert természetesen az egészet dokumentálni, majd a sorozatukban leadni szigorúan kötelező. Úgyhogy, amíg Caleb elvan, én összeszedek mindent, amit eddig magamnál tároltam, és szépen, lassan a kocsiba hordom a cuccokat, mint például a szalagokat, abroszokat és a tegnapelőtt elkészített cetliket az ültetéshez, de minden egyes, Kendall által kért apróságot is kihordok, majd, miután már végeztem, egy ruhazsákkal térek vissza, amit az irodámban a fogasra akasztok, és szépen kiszedem belőle a magasított derekú, harangszárú Stella McCartney nadrágot, és a vöröses színű felsőt, mely gerincem vonalát szabadon hagyja, mindössze egy szalag tartja össze az anyagot. Mindehhez egy fényes magassarkút párosítok, majd amikor elkészülök mindennel, utoljára végigpillantok magamon, és szép lassan Cadyt is keltegetni kezdem.
- Kicsi, ébredj – suttogom bocsánatkérően, és amikor C nyűgösen kinyitja hatalmas szemeit, elégedetten bólintok egyet. – Van tizenöt perced magadhoz térni és megreggelizni, utána viszont indulnunk kell – húzom el a számat, ugyanis hirtelen szörnyen átérzem a suli iránti ellenszenvet, melyet minden tinédzser rendszeresen tapasztal. Én különösen rühelltem iskolába járni, mivel katolikus suliba írattak, és természetesen nem voltam vele megelégedve – mondjuk, mivel igen?
- Ajj – hallatszik a panaszos hang a csöndben, de nem kell neki tovább könyörögni, erőt vesz magán, és lassú mozdulatokkal, de felül a kanapén, felhúzza térdeit, és körbebugyolálja magát a vastag pléddel, szinte ki sem látszik alóla. Tenyereivel megdörzsöli szemeit, majd egy apró, de hálás mosollyal megköszöni az éppen az orra alá nyomott teát, hogy biztosan észrevegye. Kicsit hagyom magához térni, úgyhogy leteszem mellé a párnára a zacskót, benne a péksütikkel, melyet én már elfogyasztottam, és még utoljára átnézem az asztalfiókokat, hátha találok valami papírt, vagy bármit, amit elfelejtettem volna bepakolni. Természetesen már mindent elrendeztem, úgyhogy elégedetten foglalok helyet a bőrszékemen, és kortyolok bele a mostanra már langyos teámba, miközben Cadyre vezetem pillantásomat. A teáját kortyolgatja, mellette néha-néha beleharap a péksütibe, és egyre éberebb. Öt perc kell neki, addig én is elfoglalom magam, igyekszem már most lenyugtatni magam, és nem előre-izgulni, amikor C felkászálódik, összehajtja a paplant, és fejére húzza Skye pulcsijának kapucniját, jelezve, indulásra készen áll. Kis kezei között szorongatja a már inkább hideg, mint meleg teát, a zacskót a kukába iktatja, és nagy szemekkel, várakozóan pislog rám.
Legközelebb a kocsiban szólal csak meg, amikor megkérdezem, milyen órái lesznek ma.
- Négy lesz; töri, pszichológia, matek és nyelv. Ezeket szeretem, nem olyan gázos – rántja meg vállait. Büszkén elmosolyodom, és kihajtok a parkolóból, vigyázva a csomagtartóban és a hátsó ülésen sorakozó díszekre.
A sulinál megállok, s gyors puszit nyomok a hajába.
- Legyen szép napod, okosodj sokat!
- Oh, kösz – nevet fel, és megforgatja kék szemeit. – Minden tanuló csak ezt akarja hallani.
- Tudom én, ezért mondtam! – vallom teljes magabiztossággal, és eszembe jut a nagymamám. Mindig ő volt az, aki elkísért a suliba, sosem engedte, hogy egyedül menjek. Akkor nem értettem, de ma már világos, hogy csak azért tette, hogy megbizonyosodjon arról, tényleg bejárok-e, ugyanis ha egyszer reggel átlépted a küszöböt, legközelebb csak délután engedtek el.

Fél óra múlva felkanyarodom Kendall feljárójára, és gyorsan bepötyögöm a kapukódot – amit ahogy megtudtam, egyből szerződésbe foglalták, miszerint senkinek sem adhatom ki –: 0201, ami történetesen Harry születésnapja. Vicces, mert anno mindenhova nekem is ez volt a kódom, ahol számot kértek, úgyhogy meg tudom érteni Kendallt, amiért ő is hasonlóan cselekedett. A hatalmas, impozáns és modern építésű ház előtti parkolóban oldalt állok meg, majd egy random dobozt magamhoz kapva a bejárat felé indulok. Nem egyszer megfordultam már itt, ismerem a járást, úgyhogy magabiztosan mozgok, bár még mindig képes lennék eltévedni, ha egy másik bejáraton szabadulnék be, vagy ha egyszerűen csak elengednének például az emelet közepén, azzal az ukázzal, hogy „akkor most szabadulj ki!”
Caleb hangját már az előszobából kihallom, úgyhogy követem a férfias baritont, s közben visszhangot verek sarkam ütemes kopogásával. Végighaladok a széles folyosón, mely a hátsó udvarra vezet, és közben igyekszem nem irigykedni a lakás berendezésére, ami be kell vallani, valami csodálatos – de hát ha egyszer valaki megteheti...
Amint kilépek a kövezett teraszra, a látványtól a torkomra forrnak a szavak, melyeket üdvözlésül szántam. Caleb, a kirendelt emberek és Kris nagyszerű munkát végeztek tegnap óta, amikor is utoljára itt jártam. A lépcső két oldalára cserepes, formára nyírt díszbokrokat állítottak, mindent a zöld és a fehér szín ural, és az egész valami csodálatosan elegáns. A kertben lévő fák ágai, mintha csak direkt erre a célra nőttek volna úgy, összekapcsolják a felső szintet az egyelőre még kikapcsolt fényfüzérrel. A kert közepén vár kifejezetten rám a tánctér kialakítása, körülötte hatalmas körben kis,  fa körasztalok helyezkednek el, melyekre a fehér abrosz a kocsimban várakozik, a székek háttámlájára kerülő szalagokkal egyetemben. Kendall édesanyjával lefutjuk a tiszteletköröket – különös egy nő, a véleményem nem változik meg általa a Jenner-famíliáról –, és nem is tétlenkedem sokáig, pikk-pakk behordom a kocsiból a dobozokat, majd ahogy elhaladok Caleb háta mögött, aki éppen a nappaliban tevékenykedik, végigsimítok a lapockáján üdvözlésképp. Egy gyors mosolyra futja csak válaszul, hiszen rendkívül sietősre kell vennünk a figurát, ha mindennel el akarunk készülni, mire Harryék ideérnek.

Poharak koccanása, vendégek fecsegése, Kendall boldog nevetése, és Harry bámulása. Ez a négy dolog, mintha csak meg lenne írva, úgy ismétlődik; hol egyszerre, hol felváltva... Reménykedve pásztázom végig a tömeget, elégedett arcok után kutatok.
Caleb és én éppen a Kardashian nővérek véleményét hallgatjuk a szervezésről, én minden erőmmel igyekszem nem röhögni Kourtney nyilvánvaló flörtölésén, amit viszont a várttól eltérően Caleb láthatóan nem élvez, sőt! Vajon tapintatlanság lenne elnézést kérni, és valami apróságra hivatkozva eloldalazni? – filózom magamban, amint igyekszem baromi értelmes arcot vágni, és azt tettetni, hogy igenis érdekel Kim meséje arról, hogyan ismerkedett meg Kendall és Harry. Gondolatban már egészen másfele járok, éppen az esténket tervezem a bátyáimmal és Skye-jal, akik, miután lezavartuk a bulit, átjönnek hozzánk, amikor is megüti egy érdekes mondat a fülemet, és ezt már nem tudom figyelmen kívül hagyni.
- Mármint, nem zavar? Hiszen azért mégiscsak Stylesról beszélünk, és egyszer valaki mindezt neked szervezte meg... – fecseg össze-vissza a szétplasztikázott családanya, aki mg a húga partyján is többet mutat magából, mint ahogy azt egy családanyának szabad lenne.
Mivel Caleb közvetlen mellettem áll, így érzem, ahogy Kim kérdésére egész testében megfeszül, és felszívja egyik pillanatról a másikra magát.
- Nem szeretnék tapintatlan lenni, de nem hiszem, hogy ez idevaló téma lenne – próbálom terelni a témát. – A húgod vőlegényéről beszélünk, a kettőnk múltjának kivesézése ide nem, de egy egészen más alkalomra már megfelelne.
- Természetesen, de azért mégis csak furcsa, hogy éppen te szervezed ezt meg, nem? A sors otromba fintora. – Tudom, hogy nem rosszindulatból beszél, ezt látom az arcán; a gesztusairól lerí, ahogy végigsimít a karomon, de akkor sem vagyok hajlandó elhinni, hogy ennyire ragaszkodik a témához.
- Oh a sors és én nagyszerű kapcsolatban állunk egymással – fintorodok el, és bal kezemet törzsem mellé leeresztve, Caleb ujjai után kutakodom. A srác, mintha csak eddig erre várt volna, egyből összefűzi ujjainkat, aztán még engem is meglep következő cselekedetével: a szájához emeli a kezemet, és egy csókot nyom a kézfejemre. Látom, ahogy a nővérek hajvonalukig felszaladt szemöldökkel kísérik végig Caleb mozdulatát. Mire készül ez a gyerek?!
- De milyen jól jött ki a lépés, nem? Különben most nem lehetne a húgotoknak ilyen fenséges bulija, és én sem kerülhettem volna közel Avához, ha Harry sikerrel jár. Lehet, hogy nem Ava hibája, mondjuk, hogy így alakult, nem?
És ezzel kifordul a kis körből, melyet mindaddig alkottunk, és komoly ábrázattal, igazi gentlemen módjára az udvarra vezet, az ajtóban előreengedve.
- Meg vagy te húzatva? – fordulok felé indulatosan, mikor eltűnünk a választófal mögött, és kitépem kezemet ujjai szorításából. Kétségbeesetten hajolok oldalra, hogy belessek a lakásba. – Ők a főnökeink, te szerencsétlen! Ha így beszólunk neki, abból szerinted mi sülhet ki? Mert jó értékelés és extra juttatás az tuti, hogy nem!
- Jajj, nyugi már – horkant fel a srác. – Még ha baj is lenne belőle, apám akkor is elintézné nekünk.
- Neked igen, de nekem éppen be kéne magam nyalnom, amiért én mehetek Miamiba!
Hatalmasat sóhajt.
- Te mész, mert én nem szeretek repülni. Te mész, mert régebb óta vagy már a cégnél, mint én, és jók a visszajelzések is, ellentétben az enyémekkel, amik maximum legénybúcsúk. Te mész, mert engem nem mer egyedül odaengedni, mert még elrontanám – suhan át valami az arcán, mint egy éji árny: a szomorúság. Ha mást nem is, ezt az érzést még akkor is felismerném, ha egyszer megvakulnék. Túl sokszor tapasztaltam már – túl erősen küzdök ellene.
- Caleb, csak azért, mert az apád azt mondja, hogy nem tudnád megcsinálni, remélem tudod, hogy nem így van! Kevés tehetségesebb embert ismerek nálad! Kitartó vagy, maximalista, pontos, és ez ebben a szakmában hatalmas erény! Én egyik tulajdonsággal sem rendelkezem, csak igyekszem betartani a szabályokat, mert a munka megköveteli – sosem ezt akartam csinálni, még megközelítőleg sem. De nem bánom, főleg, mert így veled dolgozhatok, és ezért már megérte.
Caleb somolyogva húz magához, és állát fejem tetején támasztja meg. Aztán merengő hangon, mintegy önbiztatásul így szól:
- Azért jó suskát is kapunk egy-két buliért, nem?
- Nem panaszkodom – húzom ajkaimat apró görbébe, és lassan elhúzódóm az erős, kidolgozott mellkastól. Már éppen mondanám, hogy vissza kellene menni a központba, hogy megtaláljanak, ha bármi történne, amikor is egy halk torok köszörülést hallok magam mögül, és már felkészülök a legrosszabbra – Kris Jennerre –, hogy lecseszi a fejünket a viselkedésünkért, melyet nem engedhetnénk meg egy ügyféllel szemben – még úgy is, ha sem a hangunkat nem emeltük fel, sem tettlegességig nem fajult el a dolog –, amikor hirtelen Harryvel találom szemben magam, és Caleb elslisszol, hogy megkeresse Ronnie-t és Maynát, akik éppen a csokiszökőkútnál beszélgetnek. Csillogó szemekkel nézek feléjük, hirtelen odavágyom – félek, Harry mégis mit akar tőlem, amikor a menyasszonyával kéne ünnepelnie, és a vendégekkel trécselnie?!
- Nos, meg vagytok elégedve mindennel?– kezdeményezek végül beszélgetést, amikor úgy veszem észre Harrynek ez nem nagyon akaródzik.
Ismét kérdés, hogy akkor mégis minek jött ide?
- Ó, tökéletesen – biztosít, és mellé hevesen gesztikulál. – Minden nagyon szuper, Ava. Köszönjük.
Harry Styles, harry, and styles képElégedetten biccentek: nem kicsit érzem magam zavarban. A falnak szegezve állok, Harry előttem, mellkasa előtt összefont kezekkel magaslik ki, és még így, érdektelenül is megállapíthatom, hogy valami szívdöglesztően néz ki! Fehér inget visel fekete, tőle szokatlanul egyszerű szabású öltönnyel, és azt a mosolyt, melyet Kendalltől nyert. Boldognak tűnik.
- A srácok? – nyújtogatom a nyakamat, hátha kiszúrom valamelyikőjüket, aki meg tudna menteni a Harryvel való bájolgásból, ugyanis az eljegyzési partyján, bármilyen komikus is, akkor sem ez az, amire a legjobban vágyom.
- Valamerre biztos elvannak – int hátra a válla fölött egy laza csuklómozdulattal, szemei szünet nélkül arcomat pásztázzák. Rettentően zavarba hoz ezzel, és nem vagyok rest szóvá tenni. – Megpróbálom elraktározni az arcvonásaidat, addig nézlek, míg tuti nem feledlek – adja magyarázatképp, és szenvedélyesebb hangon beszél, mint ahogyan azt két barát megengedhetné magának.
Felvont szemöldökeimből egyből rájön, gőzöm sincs, miről beszél.
- Kenny... nos... nem tudom, hogyan mondjam úgy, hogy ne értsd félre, de... nem szeretné, ha a későbbiekben is találkozgatnánk.
Elkerekednek a szemeim.
- Tessék? – kérdezem döbbenten, érzem, ahogy az agyamat szépen lassan ellepi a köd. – Mert eddig olyan sokszor szerveztünk közös programot, mi? – hangom szarkazmustól csöpög, érzem, mindjárt felszakad belőlem egy röhögés. Ez nevetséges! Amikor Harry válasz nélkül hagy, és továbbra is az arcomat nézi, nem tehetek róla, kirobban belőlem. – Menj már oda az arádhoz, és kérdezz rá, hogy mégis miért?
- Mert ismeri a történetet.
- És fél, hogy elloplak tőle? Wow, Haz... nyugtasd meg, hogy eszem ágában sincs ilyet tenni, kérlek!
- Ouch – hőköl hátra a srác, mintha tűzbe nyúlt volna. Kell pár másodperc, mire leesik, hogy mondandóm egész máshogy is értelmezhető, mint ahogyan én gondoltam. – Felfogtam én, basszus! Világos, mint a nap, hogy nem akarsz tőlem semmit, de nyugi, Heart, mint ahogy látod, én sem töröm magam érted! Nemsokára elveszek feleségül egy tehetséges és gyönyörű lányt, és talán ezúttal jól látszom ki a lapokat, és mellettem is marad!
Szavai arcon csapásként érnek, szemeim önkénytelenül bekönnyesednek, elszorul a mellkasom. Alig akarom elhinni, hogy még mindig itt tartunk.
- Most szándékosan meg akarjuk sebezni egymást, H, csak hogy minél jobban fájjon?
- It's my life, it's now or never – dalolja halkan a híres-nevezetes Bon Jovi dal refrénjét, majd megfordul, és elsétál – ott hagyva engem a gondolataimmal, a kibuggyanó könnyeimmel és a lelkifurdalásommal, ami ismét a felszínre küzdi magát.

Mert mondhatok bármit, gondolhatom az ellentettjét és küzdhetek ellene, de Harry akkor is nagy hatással van rám. Nem feltétlen romantikus értelemben, de a kapocs, mely anno kialakult köztünk, eléggé masszív, és nem hiszem, hogy valaha is megszakítható, mert az, amit mi ketten egyszer átéltünk, rendkívül álomszerű. Tudom, sokan bármit megadnának azért a szerelemért, amit mi magunkénak tudhattunk – és amit mindketten annyira elkeseredetten próbálunk teljes mértékben magunk mögött hagyni, hogy talán pont emiatt nem sikerül sehogy máshogy, csupán elméleti síkon.
Viszont ott azért már igen – erősködöm, és egy durva mozdulattal letörlöm arcomról makacs könnyeimet, melyek kellemetlenül húzzák bőrömet. – Nincs más út, csak előre.

2017. október 13.

Harminchat // Rég láttalak, Apa!

hellosztok :)
megérkeztem a folytatással, péntek tizenharmadikán ;) talán pont annyira szerencsétlen, mint az egész helyzet ebben a részben, ami egyébként dugig van A Heart tesókkal és Liammel, de hát who knows... majd Ti! jó olvasást, és köszönöm a két komit az előző részhez <3


bea miller and chapter three yellow kép
Gyorsan letusolok, majd egy sima farmert kapok magamra, amibe lényegében beleugrálom magam, ugyanis kissé még vizes vagyok – de nincs időm ilyenekkel foglalkozni, ugyanis Liam azt mondta a telefonban nagyjából öt perce, hogy perceken belül ideér, és bár Los Angeles majdnem ellenkező pontján lakik, tudom, talán még hamarabb is képes megtenni ezt a távot, mint eleve mondta. Lekapok a fogasról egy khaki zöld pólót, majd a lábamra húzok egy zoknit, és közben ezerrel pörög az agyam. Nem tudom, jól cselekszem-e azzal, hogy adok az apámnak egy esélyt, de az utóbbi időben annyiszor kaptam és adtam már, hogy lényegében teljesen elveszett a jelentősége, ráadásul tudom, hogy az, hogy meghallgatom, az ég világon semmit sem jelent – még akkor is, ha nem tartozom neki semmivel, csak elemi erejű undorral.
Lehúzom a telefonomat a töltőről, magamhoz veszem a kártyámat – hátha elmegyünk utána enni valahova, mintegy levezetésként, mert a kaja mindig, mindent megold –, és lábaimra húzom a Vansomat.
- Tudnál... – nézek hátra a vállam fölött Skye-ra, aki a pultnak dőlve követi figyelemmel minden árva mozdulatomat. Cadyre pillantok, aki szomorú szemekkel néz rám, és emiatt – még nagyobb – gombóc költözik a torkomba, aztán újra Skye a soros. Mindez egyetlen másodpercet vesz csupán igénybe.
- Persze – szakít félbe egy apró fejrázással. Jelen pillanatban többet tudna segíteni, ha itthon maradna Cadyvel, mint hogy velem jöjjön támogatásul, de ezt nem tudom, hogyan fejezzem ki kedvesen. – Természetes.
- Köszönöm – súgom hangtalanul, és ebben a pillanatban kintről dudaszó hallatszik. Skye felém nyújtja a borítékba visszagyömködött felszólítást, majd egy gyors intést követően már házon kívül is vagyok. Cadynek van kulcsa, úgyhogy egyből Liam kocsija felé rohanok. Ő áthajolva az ülésen, kilöki nekem az ajtót, és még be sem húzom magam után, de az unokatesóm már gyújtást is ad.
- Magyarázd el, kérlek, hogy miért van erre szükség! – morogja, ujjai szorosan fogják körül a kormány bőr anyagát. Szigorúan előre néz, és halántékán látom, ahogy összeszorítja a fogait. Két kézzel hajamba túrok, miután ölembe ejtem a cuccaimat, és egy hatalmasat sóhajtok.
- Nem tudom. Én csak... nem tudom – nyögöm, és ezerrel pörög az agyam. Érzem magam alatt, hogy milyen gyorsan megyünk, de száz százalékosan bízom Liam vezetésében, úgyhogy egy percig sem aggódom.
- Nem érdemel meghallgatást, Avie! – fordítja arcát felém egy pillanat erejéig, szemei szikrákat szórnak. Amikor nem válaszolok, mindössze szám két sarka gördül csak lefelé, arca fintorba torzul, és látszik, erősen küzd magával; mit mondjon ki? Mivel bántana meg? Na és mivel nem? – Jó, mindegy. A te döntésed – dünnyögi végül, de továbbra is vibrál az idegességtől. A szívem jelenleg szabad része megtelik szeretettel és hálával, amiért így aggódik értem, bár tudom, én sem cselekednék másképp. – Aidenéknek szóltál?
- Hagytam egy üzenetet – fogom rövidre. Nem teszem hozzá, hogy nem szeretném ebbe őket is belerángatni, mert ha lehet, megkímélem a tesóimat az apámmal való találkozástól. Ők vannak olyan szerencsések, hogy jó ideje nem élvezték már a társaságát: maradjon is így, ha lehet – gondolom.
- Üzenetet? – kérdez vissza Liam értetlenkedve. – Hogyan fogalmaztál? Hogy az apád, aki nemrég majdnem megerőszakolt, ha nincs ott az exed és szedi le rólad, na most ez az ember látni akarja a kislányát, mert benyalt a fejeseknek, hogy ő milyen jó ember, és így kiengedhetik? Mert azt hiszem, minimum agyfaszt kapnék, ha ezt találnám a rögzítőmön! – röhög fel idegesen, és nem tehetek róla, de én is felrötyögök.
- Meglepően közel jársz az igazsághoz... – ismerem be, nyakamat behúzva.
A következő pillanatban, mintha csak meghallották volna, hogy éppen róluk van szó, a telefonom Andy számát jelzi, és a BrAndy nevet dobja fel. Még mindig jól mulatok ezen a néven, de a helyzet komolyabb annál, hogy ezt hagyjam tovább is húzódni. Fogadom a hívást, a fülemhez emelem a készüléket, de köszönni sincs időm, ugyanis a bátyáim egyszerre szólalnak meg, úgyhogy inkább rányomok a kihangosításra.
- Mi az istenit csinálsz te, Bipi?! – csattannak fel szinte teljesen egyszerre.
- Oh, semmi különöset – rántom meg a vállaimat, bár ezt ők nyilván nem láthatják.
- Ne nevettess, baszki! Miért mész oda? Mit tett ő valaha is értünk? Érted? Mert a jó büdös életben soha, semmit! – hangsúlyozza ki a végét. – Ne menjetek be, várjatok meg minket kint!
- De...
- Nincs semmi „de”! – rivall rám legidősebb bátyám. – Sok mindenből kimaradtunk már, ebből viszont semmiképpen nem fogunk!
Mindig is úgy szerettem, amikor többesszámban beszélnek magukról. Mások talán úgy éreznék az ikerbátyáival, hogy önkénytelenül kizárják őt mindenből, hiszen eredendően párban járnak, és bár ez nem szabály, de egymás legjobb barátaik is – hehe, szó szerint születésüktől fogva –, de nálunk ez vagy nem is volt így, vagy abszolút nem is zavart.
Lenyelem epés válaszomat, mert tökéletesen igaza van.

A börtön parkolójában Liam kinyitja az ajtót, de nem száll ki a kocsiból csupán lábait emeli ki a betonra, én pedig elfekszem a hátsó ülésen, és karjaimat a szemem előtt összefűzve próbálok kicsit lenyugodni. Sík ideg vagyok, azt sem tudom, minek vagyok itt! Amikor jellegzetes motorzúgást hallunk, egyből felkapom a fejem, és előremászok az anyósülésre, hogy ki tudjak szállni. Liam bezárja az autót, és pont, mikor Aidan motorja felé indulnék, ő elém áll, és szigorúan a szemembe néz, jócskán kimagasodva előttem.
- Igen? – kérdezek rá türelmetlenül. Nem tetszik, hogy ennyire befeszül: keresztbe fonja erős karjait kemény mellkasa előtt, és kicsit felbiccentett fejjel néz le rám, mintha mindjárt kioktatna.
- Nem szeretném, ha megsérülnél – súgja, és mintha kicsit leengedne – a válla legalábbis lejjebb ereszkedik.
- Nem érhet hozzám, Li – forgatom meg szemeimet, és a mellkasához bújok. Árad belőle a meleg, pedig nincs valami rekkenő hőség idekint. Többé nem – egészítem ki magam gondolatban.
- Nem is olyan értelemben – morogja fojtott hangon, elkínzottan a hajamba, és ahogy fellesek rá, látom, ahogy állkapcsa megfeszül. Egy puszit nyomok a pólójába, és elhúzódom tőle, pont abban a pillanatban, mikor Aidan mellénk lép, és bár egy pillanatig érdeklődve kapkodja közöttünk a pillantását, szótlanul valami baj után kutatva, de végül kinyújtja oldalra a kezét, és az éppen megérkező Andy kezéből átvesz egy belebújós, hatalmas méretű pulóvert, amit aztán a kezembe nyom. Összeráncolt szemöldökkel emelem magam elé a puha anyagú felsőt, aztán a bátyáimra nézek. Meg sem kell szólalnom, Andy már meg is magyarázza.
- Liam szólt, hogy túl kivágott a felsőt – bök állával a mellkasom felé. Nem mond többet, csak megrántja a vállát, de nekem ennyi is tökéletesen elég. Ismét Liam mellkasához bújok, viszont, mikor ár végre igazán beleélném magam, Aidan a karomnál fogva elhúz tőle, és mint valami gyerekre, szépen rám adja a pulóvert, amit utána össze is húz az állam alatt, és a fejemre húzza a kapucniját is. Felmordulok, mikor már lényegében úgy nézek ki, mint Kenny a South parkból, és látom, ahogy a három fiú elégedetten összenéz, majd ahogy Liam és Andy összemosolyog. A szívem ismét csordultig telik szeretettel.
- A szabályok – kezdi Aidan szigorúan, ellentmondást nem tűrően. Érdeklődést színlelve fordulok felé. – Nem mozdulhatsz el mellőlünk. Még akkor sem, ha az őrök, vagy Isten tudja, ki arra kérne. Világos?
- Mint a Nap, bár nem értem, miért ilyen lényeges ez – kotyogok közbe, mire a három srác egyszerre horkant fel. – De most komolyan! Egy őrök által felügyelt börtönbe megyünk, ahol Jonah mindvégig őrizetben lesz! Nem hiszem, hogy bántani akarna, de...
- Ne legyél naiv – néz rám Liam szomorúan.
- Ti meg ne legyetek már ennyire túlféltőek! Nagyon, nagyon hálás vagyok érte, de elég erős vagyok!
- Oh, abban biztosak vagyunk – vágja rá Andy foghegyről. – De Jonah is – teszi hozzá, és szín tisztán látható az undor az arcán, ahogy kiejti apánk nevét.
Bár még mindig úgy érzem, túlspilázzuk a dolgot, a bejárat felé indulunk. Egy külső szemlélő minden bizonnyal viccesnek tartaná a képet, ahogy egy kistermetű lány egy hatalmas pulcsiban megközelíti a fogdát, és ha ez még nem lenne elég, három benga gyerek is követi. Én tuti, hogy minimum felvételre venném, és hirtelen tartani kezdek attól, hogy Liam kiléte miatt ez akár még meg is történhet.
- Li... – torpanok meg, pont a fotocellás ajtó előtt. Felvont szemöldökkel néz le rám. – A firkászok...
- Nem követett minket senki, és itt sem látok egy lelket sem – int körbe általánosságban, mintha ennyi máskor is elég lett volna, de igyekszem elhinni, hogy képes kezelni a dolgot. A legutolsó, amit akarok neki, az egy főcímlap, hogy „kedvenc sztárunk börtönben járt”. Két vállamnál fogva előre fordít, és óvatosan lök rajtam egyet támogatásul. A bejáratnál két egyenruhás fazon vár, és miután bemutatkozunk, megmutatom a levelet, melyet azonnal ellenőriznek a rendszerben is.
- Kérem, jöjjenek utánam – szólít meg egy férfi, és egyenként mindenki szemébe belenéz. A folyosó végén állunk meg legközelebb, ahol még egyszer átvizsgálnak, majd közlik, üljünk le a négyes tárgyalóba, apánkat nemsokára hozzánk vezetik. Helyet foglalunk, az egyszerű, fehér színű, négyzetes szobában, mely közepén egy kis asztal áll, körülötte pár székkel. Liam és Andy két oldalt szorosan mellém húzza a székét, Aidan pedig le sem ül: egyszerűen mögém áll, és két tenyerét vállamra téve áll, és még így, rá sem nézve is érzem, milyen feszült. Mindenki az, viszont az a különös, hogy én egyre kevésbé érzem magam annak.
Szótlanul várjuk meg, míg apámat be nem vezetik a szobába. Az ajtóban leveszik a bilincset a csuklóiról, majd a nagydarab őr megáll az ajtó mellett, teljes készenlétben léve, Jonah pedig megindul az asztal irányába. Ha lehetséges, a körülöttem lévők még feszültebb lesznek, ahogy apám egyre közeledik.
- Gyerekek – biccent, amint leereszkedik a műanyag székre. Mindannyian vele szemben helyezkedünk el, és egyikünk sem hajlandó megszólalni, bár lehet, négy (vagy inkább csak kettő) különböző indokból: nekem minden szó a torkomra forr, és rám törnek az emlékek. Ösztönösen átfut rajtam a hideg, és egy rövid pillanatig előre görnyedek, mintegy ösztönös reakcióként. Aidan egyből reagál, és mellém guggol. Kellemetlenül érzem magam, mert mindenki úgy hiszi, törékeny virágszál vagyok, aki nem bírja elviselni a történteket, és adott esetben még igazat is adnék neki, hiszen milyen lány az, akit majdnem megerőszakolt az apja az éj sötétsége alatt, egy sikátorban?! – Köszönöm, hogy eljöttél, Ava – kísérel végül csak hozzám beszélni. Lassú mozdulatokkal felemelem az államat, mintegy jelzésként.
- Miért akartál beszélni velem? – kérdezem lassan, akkurátusan.
- Mert ahhoz, hogy idő előtt kijussak innen, szükségem van rád, Ava – válaszol mély hangján, megpróbálva tartósan felvenni a szemkontaktust, azonban képtelen vagyok huzamosabb ideig állni a pillantását – hirtelen úgy érzem, legszívesebben még magát a nézését is lesöpörném magamról. – Nem kérném, ha nem lenne fontos.
Mindhárom bátyám egyszerre horkant fel, Jonah hirtelen azt sem tudja, kire nézzen.
- Nem kérnéd, ha nem lenne fontos?! – ismétli meg Andrew hitetlenkedve. Az asztal alatt megszorítom a kezét; nem kell miattam veszekednie! – Oh, kérlek, Bipi! – Szinte azonnal lesöpri az ujjaimat. – Mondd, hogy nem segítesz neki! Életfogytiglanra kellene, hogy ítéljenek! – köpi felé Andrew tömény undorral.
- Közel is álltam hozzá – teszi hozzá Jonah fojtott hangon. – De itt... megváltozik az ember.
- Ugyan, kérlek – húzom számat szánakozó mosolyra. – Én igazán nem vagyok rosszindulatú ember, meg sem tehetném, már az életemben történtek miatt. Ugyanilyen okok miatt ítélkezni sem szeretek. De azért ne viccelődjünk már!
- Sosem tenném.
- Egy-két dologgal viszont remekül helyettesíted ezt a kimaradt szokásodat – szólal meg Liam, és elgondolkodva félrebiccenti a fejét. – Szerintem a lányoddal inkább viccelődni kellene, nem totál beállva, magadról mit sem tudva nekiesni.
- Rossz... passzban voltam – keresi a szavakat a férfi. Andy újból felhördül.
- „Rossz passzban”?! – Jonah csak biccent egyet. – Ó, kérlek – köpi felé ítélkezve.

Két órával később fellélegezve lépek ki a fogda ajtaján; jobban elfáradtam, mintha edzeni mentem volna. Ebből a két órából másfél papírokkal megy el, és az apámnak segítő ügyvéddel való beszéddel. Nem, a véleményem továbbra sem változott meg, és eszemben sincs felszólalni Jonah mellett, miszerint támogatom a szabadon engedését – azonban, amint megtudtam, hogy a börtönben lehetősége van egy kicsit jobb bánásmódban részt venni, elgondolkodtam. Andy és Aidan azonban egészen máshogy vélekedik a dologról, és egyedül Liam az, aki hajlandó meghallgatni az én véleményemet is.
- Jó, de... nem – köti ki, amint gyújtást ad, és Andy után kihajt a parkolóból. Aláírjuk a papírokat az őrrel, és már kint is vagyunk a főútra vezető kis utcán.  Felhúzom magam elé a lábaimat, és válasz nélkül hagyom Liamet. Valahogy nem vagyok beszélgetős kedvemben, viszont pár perccel később egyszer csak lefelé görbül a szám, és sírós hangon fordulok Liam felé, akinek valahogy nem is kell több.
- Sosem szeretett. Soha nem is akart – szakad fel belőlem a felismerés. – Aidenékkel is mindig köcsög volt. Majdnem megerőszakolt. Volt miatta egy elég komoly sérülésem. Amióta az eszemet tudom, kábé négyszer, ha láttam józanul – sorolom egyre elkeseredettebben, és sorjában feltörnek a rosszabbnál rosszabb emlékek. – Istenem... Annyira utálom, hogy arra szavak sincsenek, de nem lehetek olyan kegyetlen, hogy bezáratom azért, mert rossz ember!
- De. A rossz emberekkel általában ez a módi – javít ki Liam, és együttérzően megpaskolja a térdemet. – Figyelj, én értem, mire gondolsz. Mániád ez az egész második esély dolog. Tiszta sor, de...
- Úgy akartam köszönteni, hogy „Rég láttalak, Apa, szia”! És ehelyett mi volt? Fagyos hangulat és undor. Nekem miért nem lehet egy Geoffem?!
Liam erre már nem tud mit válaszolni, de nem is kell. A csend többet mond, pláne, hogy közben tudom, egy jó apa helyett nekem mindig ott volt – és van – az életemben három tökéletes fiú, akik ezerszer többet érnek egyetlen rossznál.
A bátyáim és Liam mind átjönnek hozzánk, és estig otthon is maradnak. Nem csinálunk túl sokat – mindannyiunknak bőven van min gondolkodnia. Én Cadyvel sütögetek, a fiúk Skye-jal vagy Xboxoznak, vagy betesznek egy filmet, és csak bambulnak maguk elé. Ezt Skye végül fél hét körül elégeli meg.
- Oké, nem bírom tovább – túr két kézzel barna hajába elkínzottan, és lassan feláll a kanapé elől. Kíváncsian fordulunk felé, mégis mivel rukkol elő, ugyanis mindannyian csak egy ilyen felszólalásra vártunk. – Baszki, menjünk el bowlingozni!
És több sem kell nekünk – mintha szöget dugnának a fenekünkbe, úgy pattanunk fel, és rohamozzuk meg az ajtót.
- Cady, öltözz fel rendesen! – szólok rá, amikor egy szál pólóban menne ki az ajtón. Liam és Andy mindenttudóan összenéznek, az égnek emelem a szemeimet. – Ó, nemár! Erre szerződtem!
A kislány somolyogva bújik bele a dzsekijébe, majd egy gyors puszit ad az arcomra, s kislisszol az ajtón. Vidáman mosolyogva indulok utána, majd pattanok be Liam mellé.

- Menj már, Henderson! Csaltál! – vádolom meg teljesen felháborodva, és mérgesen az arcába hajolok. – Aljas kis csaló vagy! Te meglöktél!
- Ez háború. Minden megengedett – kacsint rám önelégülten, és amikor egy fintort villantva elfordulnék, egy laza csuklómozdulattal, egyszerűen a fenekemre csap. Eltátott szájjal kapom vissza a fejemet, és két kezemmel meglököm a mellkasánál. Nem kell neki több, a térdhajlatom alá nyúl, és könnyedén a karjaiba kap. Megteszek mindent a szabadulásom érdekében, ott csipkedem és csapkodom, ahol csak érem, de nem megyek vele túl sokra: Skye körbe-körbe forog velem,  és hátravetett fejjel, teli szájból röhög.
- Istenem, menjetek már szobára! – kurjantja ide Andy teli szájból vigyorogva.
- Pofa súlyba, Heart!
- Lábak a földre, kicsi Heart! – kacsint ránk a bátyám játékosan.
- Én termetileg és születésileg vagyok kicsi, te viszont egész más okokból, bátyus – kacsintok rá mocskos módon, Andy pedig egyből bevágja a durcát.
Skye hamarosan letesz, de kezeit a hátamon hagyja, miközben a pulthoz vezet, és elém tolja a krumplit és a kechupot.

Pont úgy, ahogy másnap Harry teszi Kendallel, miközben a lány éppen áttolja az asztalon az előre kidolgozott üléstervet a fogadáshoz. Egy bólintással fogadom, és egyből belemélyedek, azonban észreveszem, hogy Louis és Liam a terem két különböző pontján ülnek, Niallt pedig láthatóan utólag odacsillagozták egy asztalhoz, mint plusz egy fő. Mint utolsó csepp, a szemöldököm a homlokom vonaláig felszalad, amikor meglátom, hogy a Little Mix legelöl kapott helyet díszvendégek lévén, Zayn viszont, mint Perrie párja, egy másik asztalnál fog ülni. Ezt nem tudom szó nélkül hagyni – főleg, amikor meglátom, hogy Kendall legjobb barátai viszont a legelső asztalokat nyerték meg maguknak. Mázli, hogy Anne, Robin és Gemma be lett szorítva a hatalmas Jenner família mellé – akik közül kiszúrom Pierce-t és Mayna barátnőmet is, mint kísérőt –, mi? Még Ronnie is előrébb van, mint a leendő férj bármelyik barátja!
- Öhm... Lehet egy észrevételem?
- Persze – válaszol kedvesen, azonban egy pillantást sem vet rám: éppen az itallapot böngészi. – Mi lenne az?
- Nem az én dolgom, igazán, de... Miért kerültek Harry barátai a legkülönbözőbb helyekre? Ed konkrétan a bejárat mellett ül, és bár Jimmyt beraktátok a lánykupac közepére, épp mint James Cordent...
- Jó ez így – próbálja Harry elsimítani a dolgot, Kendall viszont hátradől az egybe-bőrkanapén, és meghökkenve kapkodja kettőnk között a fejét.
- Nem mondtál semmit, amikor otthon megbeszéltük, így gondoltam... – hagyja nyitva a mondatot tanácstalanul. – De persze, ha nem tetszik, még változtathatunk rajta... ugye?
- Naná. Caleb még úgysem ért ide, esélyem sem volt továbbküldeni az anyagot a központba sem. Akármit kértek, én leveszem. Egy szavatokba kerül.
- Tarts mindent magadon, ha kérhetem – köhög a markába Harry, mintha annyira, de annyira humoros lenne. Megforgatom a szemeimet, Kendall pedig kuncogva karon csapja vőlegényét. Már pont folytatnám, amikor rezegni kezd a farzsebem, úgyhogy elnézést kérve, megnézem, ki keres. A kijelző Skye-t jelzi, úgyhogy egy önkénytelen, zavart mosollyal fogadom a hívást, s emelem a fülemhez a mobilomat, mindeközben magamon érezve Harry kutakodó pillantását.
- Hello, te lökött! Mizujs?
- Hát, éppen a közepén vagyok valaminek – állok fel, és az ujjammal jelzem, kérek egy percet. Kendall egyetértően bólint, Harry viszont összevont szemöldökkel könyököl az asztalra. Amikor hallótávolságon kívül kerülök, folytatom. – Skye, éppen Harryékkel vagyok, várom Calebet.
- Ráérnél utána egy ebédre? A szokásos helyen.
- Azaz nálunk? – kérdezem incselkedve, mire egy horkantást kapok. – Jó lenne, de rohanok az irodába, onnan pedig még megyünk tovább Calebbel. Tudod, a meló – biggyesztem le a számat szomorúan. – Viszont holnap reggelizhetünk közösen! Csak gyere értem, és egyből két csajt is megnyersz. – Kötöm ki játékos hangon, és Ő hangosan felröhög.
Tetszik a nevetése.

2017. október 7.

Harmincöt // Vőlegény

oii,
hali, hello :) milyen volt a hetetek? mit terveztek a hétvégére? vártátok egy kicsit is Aváékat? mert én nagyon! :) a részben nem szerepel annyit Hazz, mint szokott, ez most inkább egy másik szálon fut, ami nem kevésbé lényeges, sőt! sok információgyűjtésre volt szükség a megírásához, egész büszke vagyok rá, igyekeztem a leghitelesebbre megírni. remélem, sikerült. :') a folytatáson már most dolgozom, megszállt az ihlet, és oh wow. :D remélem, tetszeni fog, és hogy ezt majd jelzitek is felém. ui: ezen kívül már csak kilenc rész várható.
jó olvasást babes xx



bea miller képMásnap reggel izgatottan ébredek.
Skye-nak egy percig sem kell könyörögnöm, mikor megkérem, vigyen el minket először Pierce-hez, majd a hivatalba, ahol az örökbefogadásokat intézik – bármiféle kérdezősködés nélkül autóba pattan, otthagyja az anyját az ebédlőasztalnál, és tíz perc alatt megteszi azt a távot, ami normális esetben minimum huszonöt percébe tellene. Én addig nagyjából kétszer tövig rágom a körmeimet, hogy időben odaérjünk a Liz Vaughannel megbeszélt időpontra a társaságához, és mindeközben az agyam másodálláson végigpörgeti a papírokat is, amik kellenek az eljáráshoz, mert biztosra akarok menni, hogy semmi baj nem lesz. Nem lehet baj – mantrázom, azonban erről hosszú időmbe telik meggyőzni magam, bár Cady, és később Skye is ezerszer megnyugtat, hogy nincs mitől félnem, mert egy óránk van odaérni, és így bőven ráérünk, ráadásul az égvilágon minden rendben lesz, ugyanis Pierce, miután büszkén megölelget, minden szükséges iratot kézhez ad – már ami még hiányzik –, és én is felkutattam mindent a lakásban, még otthon – édesanyám születési kivonatát is, amiről egyébként tippem sincs, hogy került hozzám; valószínűleg az abortuszhoz kellett a bejelentkezésnél.
Ekkor jövök rá, mit érezhetnek az anyukák a családi kirándulásokkor. Fejvesztve rohangálok, mint valami fejét vesztett csirke... Miközben becsatolom az övemet, kicsit már feloldódva, röhögve felajánlom, hogy kifizetem Skye-nak a bírságot, amit az idefele tartó úton bezsebelt magának, ha netalántán annyira ragaszkodna hozzá, de egy fintornál többet nem kapok válaszul, úgyhogy lerúgom a cipőmet és felpakolom lábaimat a műszerfalra, de perceken belül már félig kilógatom a lábfejemet a lehúzott ablakon – Skye legnagyobb örömére, aki nem szereti, amikor ezt csinálom. Ki tudja, talán pont ezért teszem, de kitartok a véleményem mellett, miszerint éppen az ilyen játékaink miatt jó a barátságunk, mely bár különösen indult és máig nem vagyok teljesen biztos abban, hogy ez tényleg való életbe illő-e – hiszen Ronnie be akarta nekem cserkészni a srácot –, de ilyenkor mindig arra gondolok, hogy akkortájt apám roppant kedves és megtisztelő érintéseiből lábadoztam éppen, úgyhogy általában hamar túlteszem magam ezen a „való élet vagy nem”-dolgon, ugyanis akkoriban nem az volt az első olyan nap, amikor valami hihetetlen történt.
- És, hogy tervezitek? A nevedre is veszed CC-t, vagy...? – hagyja nyitva a mondatot.
Amennyire csak az övem engedi, hátrafordulok a Skye mögött ülő Cadyhez, aki nagyra nyílt szemekkel, érdeklődve pislog rám.
- Te hogy szeretnéd? – segítem ki egy kicsit, miközben már tudom, melyik választ szeretném hallani.
- Hát... úgy tudom, megoldható, ha anyukám nevét használom... nem? – kérdezi behúzott nyakkal, mint aki fél a választól, vagy hogy talán megbánt. Nem kell csalódnom; ebben a válaszban reménykedtem. Mosolyogva nyújtom felé a kezemet, lényegében kifacsarodok, de amikor megszorítja az ujjaimat, hirtelen már nem is fáj annyira a mindaddig kényelmetlenül húzódó tagom.
A hivatalhoz nagyjából tíz perc alatt megérkezünk, ez idő alatt Skye vagy a napjáról és az anyja hülyeségeiről beszél, vagy össze-vissza kérdezget mindenféle összefüggéstelen dolgokról, amiket mi persze készségesen igyekszünk megválaszolni.
Könnyűszerrel találunk parkolót egy, a bejárathoz közeli helyen. Cadyt kézen fogva, Skye-jal az oldalamon lépek át a fotocellás ajtón, és a középen elhelyezkedő pulthoz megyek.
- Szép napot, örökbefogadással kapcsolatban...
- Jobbra a folyosó végén – szakít félbe a vörös, kontyos hölgy, és tollával az említett irányba mutat.  – Egy nevet kérnék.
- Ava Heart.
- Kilencvenhármas sorszámmal szólítják majd – vezeti rám pillantását a számítógép képernyőjéről. Skye az, aki végül megköszöni segítségét, mert nekem gombóc szorul a torkomba.
love, couple, and car kép
Pierce irányított ide minket, és tíz percbe sem telik, Skye, Cady és én már Liz Vaughan irodája felé tartunk, ölemben a Pierce és a hivatal által már szignált iratokkal. Az ülés mellett húzódó könyöklőre támasztom a kezemet, de nem bírok nyugton maradni, úgyhogy egy másodperccel később már az ujjaimat tördelem – ami feltételezhetően zavarja Skye-t, ugyanis egy váratlan pillanatban elkapja kezemet, és a váltóra simítja a tenyeremet, majd összefonja ujjainkat, és jobbját a kézfejemre helyezi. Meglódul a szívem, pláne, amikor az arcára pillantok, ahol egy elképesztően helyes és pofátlanul elégedett vigyor csücsül. Megforgatom a szememet, de eszemben sem lenne elhúzni a kezemet. Nem, annál ezerszer jobban esik az érintése, hogy hagyjam szó szerint kicsúszni őt az ujjaim körül.

Elizabeth mosolyogva fogad minket, majd a szokásos köröket lefutva Cadyt és Skye-t az egyel odébb lévő szobába vezeti, míg mi beszélgetünk. A skacok biztatóan rám mosolyognak, Skye pedig, mielőtt még behúzná az ajtót, bátorítóan kacsint egyet. Fülig vörösödöm, úgyhogy hajamat az arcomba húzom, és mielőtt ismét Liz felé fordulok, az égnek emelem a szemeimet. Normális ez a reakció egyáltalán? Ezt akarja elérni, vagy csak én képzelek bele többet a barátságába?
Végül Elizabeth hellyel kínál, mellyel kizavar képzelgéseimből és az udvariatlan viselkedésemből, míg ő a hatalmas tölgyfaasztal másik oldalán foglal helyet.
- Szóval, Ava – intézi most kifejezetten hozzám szavait. – Pierce tegnap este felhívott, és miután átfaxolta Cady papírjait a programot illetően, önhöz irányított. Mik az elképzelései, először is?
Egy kicsit csalódott vagyok, amikor magázódni kezd, mivel reménykedtem egy kicsit oldottabb közegben, de nem panaszkodom: legalább itt vagyok.
- Szeretném magamhoz venni Cadyt: véglegesen. Egy otthont szeretnék biztosítani a számára, ahol biztonságban érezheti magát.
- Mint minden örökbe fogadni kívánó szülő – summázza a hallottakat egy bólintással. – Mit gondol, mit tudna nyújtani, mint jövendőbeli anyja a kislánynak?
- Nem szeretnék az anyja lenni, azonban úgy fogok vele viselkedni, mintha az lennék. Nincs köztünk akkora korkülönbség, de azt hiszem, a megfelelő határokon belül lehetek egyszerre szülő és barát is.
Elizabeth elégedett mosolyra húzza ajkát.
- Hány éves is, Ava? – kérdezi, de csak a formalitás kedvéért, ugyanis már pillant is a mappájába. Aggodalmasan rántom össze szemöldökömet, ahogy meglátom vonallá préselt ajkait: tudom, nem számíthatok semmi jóra, és ez rögtön elkeserít.
- Huszonhárom – felelem félve, ugyanis tartok attól, nem vagyok elég idős. Sejtésem pedig azonnal be is igazolódik, amikor Elizabeth elhúzza a száját sóhajtva leteszi az addig kezeiben tartott papírokat.
- Ava, nagyon sajnálom, de a minimum korhatár a huszonöt. Ettől függetlenül kötnek minket a szabályok, miszerint a gyereknél minimum tizenhat évvel idősebbnek is kell lennie, ha befogadná.
- Ez ellen semmit nem lehet tenni? Nincsenek kiskapuk? – nyúlik meg az arcom, és fel sem fogom, hogy éppen a társaság vezetőjével beszélek, aki simán kidobhatna egy ilyen megjegyzésért – csak az jár a fejemben, hogy elbuktam. Nem vehetem magamhoz Cadyt, mert fiatal vagyok.
- Látom, mennyire elkötelezett, Ava... – próbálja finoman megindítani a rossz hírt (vagy a még rosszabbat). Már várom, mikor jön a „de”.– Azonban a gyerek érdekeit képviseljük.
- És ha az ominózus gyerek érdeke, hogy velem legyen, mert boldog velem? Mert kortól függetlenül én is boldog vagyok vele?
- A hivatalos gyámságon kívül akkor sem nyerhet meg semmit. – Azonban attól függetlenül, hogy ezt a nő rossz hírnek szánja, én felcsillanó szemekkel dőlök előre, és könyöklöm az asztalra.
- Hivatalos gyámság? – ismétlem meg, mintha csak rosszul hallottam volna. – Az pontosan mit takar? – kapok vérszemet.
- A fiatalkorú személy tizennyolc életévéig való szüntelen gondozása a gyám által, nagyjából háromhavi látogatással a hivataltól, hogy minden rendben megy-e.
- Szóval lényegében ugyanaz, mint ha örökbe fogadnám, csak...
- A gyámja lesz, ami egyel lentebb van a listán, egyel kevésbé hivatalos. Ugyanúgy ön felel Cadyért, ön gondoskodik róla és ön ápolja, ha megbetegszik.
- De hát ez nagyszerű! – csattanok fel a boldogságtól. Ez is nyereség! – És mit takar ez a gyámhivatali látogatás?
- Ha belép a programunkba, akkor Cady kikerül Pierce Jenner hatásköre alól, ugyanis ő egy külön szervezetet működtet, mellyel mi nem állunk közvetlen szerződésben. Ezáltal nem Pierce és emberei felelnek hivatalosan a kiskorúért, hanem mi, na meg persze a Los Angeles-i Gyámhivatal, akik nagyjából kéthavonta kiküldenek egy kedves munkatársukat, aki ellenőrzi a gyereket, a életkörülményeket, és rövid beszélgetést folytat veled is, Ava. – Ahogy ismerteti a jövőmet, egyre jobban élesedik előttem a kép. Mindegy, milyen áron, de ezt akarom. Amikor szó nélkül, de határozott bólintással reagálok Elizabeth szavaira, ő megváltoztatja a mindaddig hivatalos légkört, melyet munkámból adódóan már jól ismerek – összehúzott szemöldökkel, az asztallapra fektetve kezeit közelebb hajol, és egyfajta bizalmasabb hangnemben szólal meg. Egy pillanatra átfut rajtam a félelem, de próbálom megemberelni magam.
- Ava, ez komoly dolog. Pierce mesélt a múltjáról. Ha Cadyvel akarja pótolni a hiányt, ez az egész...
- Tessék? Pótolni? – szörnyedek el, teljesen lesápadva a gyanúsítgatástól. – Dehogy is! Hogy is gondolhat ilyenre, már elnézést?!
A barna hajú, szemüveges nő védekezően maga elé emeli kezeit.
- Feladatom a biztonságos légkör megteremtése, tőlem is számíthatsz látogatásra a közeljövőben, ugyanis szeretem személyesen is megismerni és megtapasztalni a gyerekek új közegét. Szavaimat nem személyes sértésnek szántam, Ava, csupán csak biztosra szeretnék menni.
- Ez természetes, azonban ne haragudjon, de felesleges. Az  égvilágon semmi köze nincs a múltamhoz Cadynek, mert nem azért szeretném, ha velem maradna, mert egykor volt egy abortuszom, amit illetően megjegyzem, nem volt választásom. Nem szeretnék magyarázkodni, gondolom egyébként is tisztában van mindennel – tartok kis szünetet, erősen küzdök a rossz szájíz ellen, s hogy ne tűnjek túlságosan vádaskodónak. Pierce minek adta ki a privát infókat? És egyébként is, honnan tud az abortuszomról?! –, de nem hiszem, hogy ez befolyásolna bármit is, ugyanis Cadyt ez alatt a rövid idő alatt jobban szeretem, mint a tulajdon apámat!
Azt már nem teszem hozzá, hogy a nullánál tulajdonképpen már nincs kisebb arány, mert nem akarom még tovább vágni magam alatt a fát.
- Értem – bólint a nő ismét elégedetten. Mi van? Kóstolgat? Tesztelget, vagy mi?! – És mi a helyzet a kísérőjével?
- Skye Hendersonnal?
- Az úrral, igen. Netán az élettársa? Vőlegénye? Pusztán azért érdeklődöm, mert nagyobb eséllyel nyerjük el a gyámságot, ha ketten küzdenek meg érte, és nem, mint koron aluli, egyedülálló, fiatal nő – vesz elő a fiúkból egy mappát, és elém tolja a papírokat. Kevés kell ahhoz, hogy felmorduljak. Az idegesség képes kihozni belőlem a legrosszabbat.
Elkerekednek a szemeim. Hozzá kellene mennem Skye-hoz, pusztán azért, hogy sikeresen, akadálymentesen magamhoz vehessem CC-t? Ez a rendszer egyre nevetségesebb, azonban megpróbálom elviccelni a helyzetet.
- Mondja meg neki, Elizabeth, hátha észhez kap és végre rákérdez – nevetek fel halkan.
A nő óvatosan elmosolyodik a bajsza alatt.
- Sosem volt állami gondozásban, sosem adta a gyermekét állami gondozásba? – olvassa fel sorban a papíron lévő opciókat. Egy egyöntetű nemmel felelek. – A gyermeknek egy élő rokonáról sincs semmi információja? – Ismét ugyanaz a válaszom. – Ez nagyszerű, ugyanis így hamarosan be is tudom adni a papírokat a gyámhivatalnak, akik majd meghozzák a tökéletes döntést. Minden rendben fog menni, Ava, ezt garantálhatom!

Másfél órával később tettre készen sétálok ki az ajtón. Bár nem olyan eredménnyel, mint terveztük, de csak elértünk valamit! Büszkék lehetünk magunkra.
- Mikor kell visszajönnöd? – Végül is, ez is egyfajta rákérdezés...
- Holnap után – pattanok be a kényelmes ülésbe, miután becsukom Cady után az ajtót, és valahogy egyből felengedek. Hangosan fújom ki a levegőt, és törökülésbe húzom a lábaimat. Skye féloldalasan felém fordul, egy megértő mosollyal illet, majd felém hajol, és egy rövid puszit nyom a homlokomra.
- Büszke vagyok rád, Avie.
Lehunyt szemeimen keresztül is érzem a somolygást a hangjában, és ez engem is arra késztet.
- Köszönöm, hogy eljöttél velünk. Tényleg, őszintén – dőlök felé egy panaszos nyögéssel, amikor már éppen elhúzódna. Ezen csak derűsen felkacag, de erős kezeit körém fonja, és áthajol a kartámasz fölött, hogy szorosan megöleljen. Vastag pulcsiján keresztül is érzem szapora szívverését, de kételkedem abban, vajon leveri-e az enyémet?
Gyújtást ad, s kihajt a parkolóból, immár ölében a lábaimmal. Hallom magunk mögül Cady kuncogását, a visszapillantóból rákacsintok, aztán lehunyom a szemeimet, és amíg a Mekibe érünk, megpróbálok pihenni egy kicsit, ha már az este nem ment.
Teli hassal minden bizonnyal könnyebben megy majd a szunya, úgyhogy amikor este hazaérünk egy kiadós uzsonna és egy azt levezető séta után a parton, miután megbizonyosodom Cady kényelméről, a szobámba megyek. Pár perccel később Skye fáradtan dől le az ágyra, pont keresztben fekve a lábamon. Megpróbálom lerugdosni magamról, vergődök, dobálom magam, és ha lenne elég erőm, még fel is ülnék, hogy a kezeimmel is besegítsek, mert ez a pozíció kényelmetlen és így nem tudok elaludni, viszont be kell látnom, az esélytelenekkel egyenlő a próbálkozásom, pláne, amikor Skye már inkább nevet, mint hogy odébb menjen – egészen addig, míg fogja magát, és fölém gördül. Elakad a szavam, a torkomra forr a nevetés. Mellkasunk alig ér össze, de érzem, ahogy leheletünk összekeveredik a fejünk közötti tíz centi távban, és amikor új, tiszta oxigént akarok juttatni a szervezetembe, megérzem a menta illatát. Imádom Skye kölnijét és azt is, hogy a srác a rágózás megszállottja – ismeretségünk alatt én az övé lettem. Mindig is jól kijöttem a fiúkkal, könnyen elhülyültem velük az időt, lényegében mindig csak az ellenkező nemmel értettem meg magam, azonban Skye más. Az igaz, hogy majdnem minden időmet vele töltöttem az utóbbi időben, de egészen máshogy viselkedem a közelében, mint ahogyan az angliai barátaimmal tettem egykor. Egyre furcsább érzéseken kapom magam, mikor a fiúval vagyok, és ilyenkor rendszerint belevörösödöm a képzeteimbe. Mintha csak egy tinédzser lennék... pedig éppen anyává próbálok avanzsálódni.
- Na mizu kislány, csak nem zavarban vagy? – kérdezi incselkedve, térdeit lassan a matracra ereszti.
- Én? Pft, kérlek – forgatom meg szemeimet.
- Esküszöm, ma annyiszor csináltad már ezt, hogy mindjárt kifordulnak a helyükről! – humorizál.
- Igen? Mit mondasz, ha mától bandzsítani kezdek? Utcára lépnél velem úgy is, ha beállnának a szemeim? – húzom széles győzedelmes mosolyra a számat. Észreveszem, ahogy Skye szemei ajkaimra terelődnek, ami miatt egészen addig kettőnk közé szorult kezeimet arcom elé emelem zavaromban.
- Kár lenne értük – mormogja mély hangon, majd lejjebb ereszkedik, és egy ráérős csókot nyom a homlokomra. Mélyen beszívom illatát, és egy rövid pillanatig a gallérjába markolok, hogy visszatartsam, amikor is felvinnyog. – Gizda vagyok meg minden, de ha ennyire ragaszkodó vagy, mindjárt rád rogyok, mert már zsibbad a karom.
Kiszakad belőlem egy öblös röhögés, de be kell ismernem, azt sem bánnám, ha megtörténne.
Ahogy Skye távolodik, én úgy emelkedem felé, és biggyesztve szólalok meg. – Szegény pára.
Amikor pedig kisétál a szobából, hogy a kanapémon aludjon, hatalmasat szusszanva, egy idétlen mosollyal a fejemen terülök szét a matracon, amint a szívem éppen kiszabadulni készül a mellkasomból.

Reggel gyomrom korgására kelek, és amint magamhoz térek, elkerekednek a szemeim az illatra, mely belengi a lakást. Mezítláb csattogok ki a konyhába, a reggeli fénytől kissé hunyorogva, és az sem zavar, hogy a pizsamám alatt nem viselek melltartót. Az orrom után megyek, mint valami ösztönlény, de észreveszem, Cady sincs más helyzetben: az asztalnál ülve reggelizik, arcán látom a színtiszta élvezetet – ugyanakkor az erőlködést is, nehogy belefejeljen a tányérjába. Kárba menne ez a pompás kaja, amiről már most tudom, az lesz, miközben még meg sem kóstoltam.
- Hellósztok – nyomok el egy ásítást, mikor belépek a konyhaszirt mögé. Cady egy apró mosolyt intéz felém, lévén, a szája telis-tele van a reggelijével, ahogy szaporán a szájába kapkodja a villáján púposodó... tojást? Skye villámgyorsan megpördül a tengelye körül, és egy gőzölgő, ízlésesen elrendezett tányért tart felém rajta baconnel és tükörtojással, s mindezt zöldségekkel díszítve. Gyomrom elégedetten szólal fel, én meg kocsányon lógó szemekkel követem a tányéromat az asztalhoz, ahol frissen facsart narancslé vár, ahogy azzal Cady később eldicsekszik. Skye elégedetten dől a pultnak, és kávéja mögül végig mosolyogva néz minket, miközben megtömjük a hasunkat. A rádióból halkan szólnak a slágerek, a műsorvezetők beszélgetése elkeveredik villáink koccanásával. Darren a tányérja mellett mosakszik és nyújtózkodik, a mosogatógép halkan búg Skye mögött, és ide hallom, ahogy a mosógép éppen centrifugál. A meglepettség mellett teljes fokú elégedettség tölt el: a tökéletes reggel örömére ezt Skye számlájára írom. Kedvem lenne minden napomat ilyen békességben kezdeni, hiszem, sokkal, de sokkal kiegyensúlyozottabb lennék.
- Mamám, ez valami... – dőlök hátra a széken a szavakat keresve, Cady pedig, aki bár előbb kezdte, de sokkal lassabban eszik, mint én, egyetértően bólogat, szájából egy baconnel kilógva. Érzem, ha még egy falatot bevállalok, tuti visszajön, és rettentő kár lenne ezért a csodáért. Én is tudok főzni, sokan mondták már, hogy jól is (Ronnie-nál például biztosan jobban, a régi rendszerre való tekintettel), de ez... Isteni manna.
- Örülök, hogy ízlett, mert bevallom, ezt lekenyerezésül szántam – ismeri be nyakát behúzva a srác, ezzel megtörve ezt a kellemes hangulatot. Összehúzott szemekkel követem könnyed mozgását a nappaliba, ahonnan egy feltépett csekkel somfordál vissza, majd a mellettem lévő székre telepszik. Gyanakvóan veszem el a felém nyújtott borítékot, majd fordítom meg, hogy elolvashassam a címzettet: Jonah Heart, a Los Angeles-i Glendale City Börtönéből küldve.
Egyből elsápadok, miközben ujjaim köré csípem a papírt, és szépen lassan kihúzom a borítékból.
- Kinyitottad egy levelemet? Amit apám küldött? – kérdezem fojtottan, lehajtott fejjel mustrálom a szöveget, és mérgesen Skye-ra lesek.
- Ne haragudj – tátogja.
Idegesen dörzsölöm meg az arcomat, és elolvasom a bevezető sort:
Látogatási kérelem.
- Hogy mi a f... – Elharapom a szót, amikor rájövök, Cady éppen velem szemben ül, és bár látom rajta, nem akar hallgatózni, de éppen annyira megijedt a tekintetemtől, mint én ettől a két szótól, úgyhogy hangosan is felolvasom a címet. Cady, a múlt tudta nélkül értetlenül áll a hírhez, de nem tervezem beavatni, mert az csak megijesztené.
- Miért van börtönben az apukád? – kérdezi összezavarodva, és leteszi a villáját a szalvétára, ezáltal minden figyelmét nekem szenteli. Én viszont csak fél füllel hallom szavait, ugyanis idegesen falom a sorokat, melyek vagy apám szavait idézik, vagy azt, hogy jó magaviselet miatt jövő év végén szabadulhat, s emiatt lenne szükségük a látogatásomra, viszont az sem utolsó, hogy apám is látni szeretne. Majdnem felhorkantok, és hirtelen rám jön az émelygés. „Látni szeretném a kislányomat, az egyetlen lányomat!” Undorodom ettől a nyálas embertől.  Az istenit, ha Harry nincs, máshogy is látott volna, nem csak a rácsok másik oldalán! Undorodom tőle, főleg, hogy hirtelen eszébe jutottam. Miért? Honnan? És mi van a bátyáimmal? Külön, névre szóló leveleket küldtek volna a Heart családnak, vagy ők már nem is fontosak?! Csak mert alapjaiban véve nem hiszem, hogy a börtön ennyit foglalkozna egy rabbal, és annak családi életével, hogy külön kiküldjön három levelet!
Lábaimat felhúzom magam elé, sarkamat a szék szélén támasztom meg. A levelet leejtem az asztallapra, és arcomat egy elkínzott nyögés kíséretében a tenyereimbe temetem. Ezerrel pörög az agyam, pro és kontrákat sorakoztatva egymás mellé. Megérné? Apám megérdemelné? Kibírnám lelkileg? Szóljak Liamnek vagy a bátyáimnak? Egy perc sem telik el, amikor Skye felé fordítom az arcomat.
- Idehoznád kérlek a telefonomat? Fel kell hívnom egy-két személyt... 

2017. szeptember 22.

Harmincnégy // Feminin fiú

oiii,
hogy vagytok? milyen volt a suli (fujj)? én megérkeztem a folytatással, ami egy kicsit a múltban játszódik, viszont rengeteg mindenre magyarázatot ad, és már nagyon, de nagyon régóta meg akartam írni; alig várom, hogy olvassátok, úgyhogy omfg :D akinek van ideje, számolja meg, hányszor szerepel Ava, Perrie és Zayn neve a részben, szerintem nem is nagyon említettem senki mást, lol. jójó, Kendall, de hey, na :P ajánlom azért, hogy előtte fussátok át Ava szemszögét, amit amúgy a 25. részben olvashattatok. :) KATT. jó olvasást, remélem tetszeni fog, az erő legyen veletek, és... nos, legyetek elfogadóak. :') ez a kép Hazzről... DAAANG. 
a folytatás hamarosan érkezik, ha minden jól alakul. jó olvasást, babes! <3

HARRY STYLES
Harry Styles képNagy mosollyal lépem át a küszöböt, amint Zayn kinyitja előttem az ajtót, majd félreállva beenged az előszobájukba. Voltam már náluk nem egyszer, és mégis, az LA-i lakásuk a kedvencem. Az ember nem nézné ki a Malik srácból, hogy egy ilyen letisztult helyet teremt magának, ráadásul mindezt egy hét leforgása alatt, ugyanis annyi idő kellett a párnak ahhoz, hogy megvásárolják az épületet, berendezzék majd fel is avassák. Lehet, ez amolyan „régi, jó haverok vagyunk”-dolog, de amint beköltöztek, rá egy napra Zayn dobott egy SMS-t, melyben ez állt: megkezdődött a mini-Malik gyártás. Sosem nevettem még akkorát ilyen béna viccen. Oh, bocsánat, nem szép dolog hazudni. Ava még a semmivel is megnevettetett, valahogy mindig elérte nálam, hogy mosollyal fogadjam, mosollyal búcsúzkodjam és nevetve legyek mellette. Talán ezért szerettem annyira vele lenni. Talán ezért akartam annyira, de annyira nagyon feleségül venni. Nem is olyan régen jutott eszembe az is, hogy mi van, ha Ava emiatt hagyott el? Mert kissé feminin voltam a társaságában? Ilyenkor mindig az eszembe kellett, hogy juttassam, hogy én minden voltam, csak feminin fiú nem. Főleg azokon az éjszakákon, amikor „szerelmet csiholtunk a párás szobában”, vagy amikor, Zayn későbbi szavaival élve „felavattuk” az új házunkat.
- Mizu, pajti? Minden rendben van? – veregeti meg a vállamat kedvesen, bizakodón rám mosolyogva.
- Naná – játszom kicsit az agyamat. Azért fogadtam el olyan gyorsan a meghívását tegnap este, mert nem akartam ma egyedül lenni, viszont a városban sem akartam kóborolni – nagyjából semmit nincs kedvem csinálni a konkrét semmittevésen kívül, és erre a célra Zayn társasága tökéletesen megfelel. Azt is tegyük hozzá, hogy mindenféleképpen találkozni akartam Perrie-vel is, aki a holnapi napra személyi sofőrjévé fogadott két nappal ezelőtt, mert van egy sanda gyanúja, amit szeretne százszázalékosra tudni. Nem vagyok biztos abban, hogy én vagyok-e az egyetlen, aki tud a lehetséges babájáról, de nem én akarok az lenni, akinek eljár a szája, úgyhogy így folytatom: – Minden a legnagyobb rendben, jó látni! Veletek is okés minden, ugye?
- Persze – nyugtat meg, ugyanakkor kételyeket is ébreszt bennem. Perrie tényleg nem szólt volna neki a holnap történtekről? Nem szeretem a titkokat, és hirtelen világossá válik, ezt a kulcsot jó messzire el kell most hajítanom, ha jót akarok magamnak. – Pezz mondjuk kicsit lökött mostanában, de ezen kívül fasza az élet. Kérsz valamit inni? – kérdezi, amint a jobbra nyitódó konyhába sétál, és kitárja az üvegszekrényt.
- Nem, kösz – rázom meg a fejemet, miközben beköszönök a nappaliba a szőke lánynak, aki a kanapén üldögél, a dohányzóasztalon a laptopjával, ami mellett mindenféle kaja található. Kiszúrok egy befőttesüveget, benne savanyú uborkával. Ösztönösen elmosolyodom. Zayn ennyire nem látna el az orráig?! – Max egy kis vizet – húzódom vissza végül a konyhába.
- Vedd csak ki a frigóból – biccent hátra a fejével, miközben kitölti magának a megfelelő adagnyi vörösbort, amit mostanában egyre többször látok a kezében. Persze egészséges keretek között, mert mindig vigyáz, hogy ne vigye túlzásba. – Perrie Avával beszélget, úgyhogy a nappali le van foglalva. Elmenjünk valahova, vagy maradjunk itthon? Nekem teljesen mindegy, le is mehetünk biliárdozni – fecseg úgy, mintha amúgy nem ragadnék le első mondata második szavánál, onnantól kezdve ugyanis kicsit összefolynak a szavak, ezzel értelmetlen kavalkádot alkotva. Röhejes, milyen reakciót képes kiváltani egy név az emberből, még ha csak futólag is említik. Hiszen Ava nem csak futólag volt jelen az életemben. Még ha az viszont igaz is, hogy futva távozott belőle.

Én esküszöm, nagyon igyekszem Zaynre koncentrálni, viszont még ha a szemeibe is nézek, pont vele szemben ülve az asztalnál, na, még akkor sem rá figyelek. Tökéletesen kihallom Perriék beszélgetését, Ava hangját még úgy is felismerném, ha Zayn nem mondta volna, hogy történetesen ő van a vonalban.
Hallom, amint Ava reagál Perrie szavaira, melyben tudatja vele ittlétemet. Fintorogva dőlök a pultra a válaszát hallgatva.
- Ugh, az fasza. Meg tudnád neki mondani, hogy jó lenne, ha tájékoztatna, mégis miért rágott be rám?
Mi lenne az oka? Nos, nem is tudom… napokon keresztül remekül elbeszélgettünk, szinte már volt egy fix időpontunk, egy menetrend… már egészen hozzászoktam, tudtunk is beszélgetni és igazából már remeknek is mondtam volna a dolgot, erre, amikor felhívtam, csak annyit mondott, hogy „oh Scott, majd visszahívlak”, vagy valami ilyesmi?! Az ember sosem tudhatja, hányszor eshet arcra egy hét leforgása alatt… de vegyünk alapul egy napot. Még az is elég durva lenne. Na, nem annyira, mint hogy Ava akkoriban két vasat tartott a tűzben, egy hangyányi túlzással.
- Elég hosszú az a lista, hé! Nincs annyi időnk – röhög fel Perrie gonoszan, csipkelődve. Szám széle beleremeg, ahogy megpróbálom visszafojtani feltörő mosolyomat, mert közben fél füllel hallom, ahogy Zayn folyamatosan löki nekem a sódert. Valahol rosszul érzem magam azért, hogy kihallgatom a lányok privát (nem is annyira privát) beszélgetését, na meg amiért lényegében figyelmen kívül hagyom a barátomat, miközben azért jöttem át, hogy elüssük az időt, értem ezt aktív módon társalogva… de hirtelen mindennél jobban érdekel a folytatás. – Viszont, um… Holnap ő is velünk jön. Eleve ő visz be a központba – avatja be Avie-t a tervekbe, és hirtelen, mintha csak kifacsarodna a törzsem, úgy fordulok a hang irányába. Micsoda? Hogy Ava is velünk tart? 
Nem is lehetnék feltűnőbb.
- Na jó, haver. Most komolyan? – kérdezi Zayn kissé felháborodva. Rezignáltan fordulok vissza vele szembe, miközben gondolataim továbbra is össze-vissza kavarognak. Szeretném hallani a folytatást, egy-két szót sikeresen el is kapok, azonban amikor Zayn nagyot sóhajtva hátraejti a fejét, majd megdörzsöli az arcát, megemberelem magam. Nem kellene ekkora kriplinek lennem! – Figyeltél rám egyáltalán? Mikor maradtál le? Mennyit hallottál? Legalább izgalmas volt? – kérdezi végül beletörődve a helyzetbe, és megereszt egy apró mosolyt, amit vesztemre inkább vélek sajnálkozónak, mintsem bizakodónak. Sajnos használhatatlan vagyok. – Ez nagyon nincs így rendben. Kellene neked valaki, aki eltereli a figyelmedet!
- Valami már alakulgat köztem és Kendall Jenner között, de nem is tudom… – vakargatom a tarkómat számat elhúzva. – Ő olyan más.
- Más, mint Ava? Nyilván. Belőle csak egy van. Nézd… – kezdi, és én már előre félek, mi következik. – Normális ez a reakció. Adott keretek között, viszont most már több, mint három év is eltelt, és te még mindig megszállott módon viselkedsz, ha meghallod a hangját vagy ha a közelében vagy! Nem gondolod, hogy ő ezeket a reakciókat észreveszi, és, hát… ki is élvezi?
- Ő nem olyan – rázom a fejemet szinte egyből reagálva.
- Milyen? – kérdez vissza kissé már ingerültebben, és az asztallapra könyökölve közelebb hajol. Innen már tudom, jön a hegyibeszéd. Előre sejtem, minden egyes szava a kemény igazság lesz, nem egyéb. És nekem pont erre van most szükségem. – Olyan, aki nem hagy ott téged összetörve a lépcsőn, az oltár előtt? Aki nem lép le egyetlen szó nélkül, majd nem ad semmiféle életjelet magadról? Harry… rettentően naiv vagy – rázza fejét lemondóan, homloka fölött dörzsölgetve a bőrét, miközben elgondolkodik, s elnéz mellettem. – Nagyon, nagyon szeretem Bipit. Szinte, mintha a húgom lenne, te is tudod! De próbálj meg egy kicsit… nem is tudom. Férfiasabb lenni? Szeretlek, pajti, de van egy határ, amit azért ismerned kéne. És ez a határ bizony egy ideje már húzódik.
- Nem kellene utána futnom, mi? – Hangom alig üti meg a suttogás szintjét. Igaza volt annak, aki egykor kijelentette, az igazság bizony fáj.
Zayn szavak helyett csak lassú mozdulatokkal, szomorkásan megrázza a fejét, én pedig vonallá préselt ajkakkal bólintok egyet, azonban orcámat lógatva nézegetem a kézfejemen lévő kereszt tetoválást. Mindenkinek igaza van. Mindenben, mindig. Sokszor éreztem már én is, hogy sokkal egyszerűbb lenne elengedni a közös jövő gondolatát, és hogy választ kapok a kérdéseimre, meg hogy talán még tudnánk ott folytatni, ahol abbahagytuk… de túl jól ismertem Avát. Sosem csinált volna velem ilyet, ha nem lett volna meg rá a konkrét indoka. Sejtem, mi lehet az, azonban rettentően félek megtudni, vajon igazam van-e, mert bár alap esetben imádom, mikor én jövök ki nyertes félként egy vitából vagy akár csak egy eldöntendő helyzetből, úgy érzem, most a földbe tiporna az információ, amit magamhoz kapnék. 
Nem szeretném, ha kiderülne, hogy nem voltam elég neki. 

Másnap reggel, miután Perrie megdob egy SMS-sel, már az ajtajuk előtt is állok, és a térdemmel kopogok be a fán, mert kezeim tele vannak péksüteménnyel és teával, két főre. Úgy gondoltam, jófej dolog lenne reggelivel beállítani, főleg, ha a lehetséges leendő-kismama ebben örömét leli. Mindig is odáig voltam a babákért, úgyhogy, ha Maliknak tényleg sikerült betalálni – azt a’, Styles, wow –, akkor ideje elkezdenem belopni magamat a szívükbe, hogy aztán majd láthassam is szerencsétlen gyereket. Csak viccelek…
Perrie nagy mosollyal köszönt, meleg öleléssel fogad, amit bár kicsit ügyetlenül oldunk meg, de utána csak kikecmergünk valahogy az előkertbe. A szőke lány még egyszer leellenőrzi, beriasztózta-e a házat, majd bezárja a kaput is, és csak ekkor veszi észre a kezemben lévő finomságokat.
- Wow, Harry! Nem kellett volna – kapja kezeit arca két oldalához, ajkait lebiggyeszti, amint szemeimbe néz. – Köszönöm szépen, rendes dolog tőled!
- Igazán nincs mit – rántom meg a vállam, miközben kinyitom neki az anyósülés felőli ajtót, miután felpakolok Rover tetejére. Perrie egy pukedlivel köszöni meg a normát, amit minden nő megérdemel, majd miután becsukom mögötte az ajtót, leveszem a reggelinket a tetőről és megkerülve az autót, én is beszállok. A papírtálcát a közöttünk húzódó könyöklőre teszem, a péksütit pedig Perrie kezébe adom, miután meggyőződöm arról, tényleg be van-e kötve. Anélkül nem indulok el.
- Na és mesélj, Haz. Hogy vagy? Régen beszéltünk – fordul felém mosolyogva, és beleiszik a teájába. A másikat elém tartja, de én egyelőre még nem vagyok szomjas. Ma már ittam egy kávét, pont, miközben Zaynék felé tartottam, mert hajnali háromkor feküdtem le, és most jóformán hullának érzem magam.
- Megvagyok, kösz – rántom meg a vállam, s lelassítok a lámpánál. – Tegnap, miután leléptem tőletek, volt egy találkozóm a Dunkirk rendezőjével, aztán sokáig Skype-oltam Kennyvel, úgyhogy egy kicsit fáradt vagyok.
- Jajj, Harry! Ki kellene pihenned magad! Mi lesz így a sármoddal? A rajongók nem szeretik a táskákat... hacsak nem a tieid. Akkor lehet, még divat is lesz, basszus – nyomja előre alsó ajkait a szőke lány, és megdöbbenve látom, komolyan elgondolkodik az ötleten. Fejemet hitetlenül megrázva nevetek fel.
- Na és te? Ti?
- Mármint Zayn és én vagy a lehetséges pici és én? – kérdez vissza somolyogva.  – Tökéletesen. Minden a legnagyobb rendben van. Ha pedig valamit elnéztem és mégsem vagyok terhes, akkor tudod, mit? Zaynnel már csak azért is ráállunk a témára! Ez alatt a két nap alatt beleszerettem az anyaság gondolatába, és valahogy annyira szeretném, ha valódi lenne, tudod?
- Persze, tudom – bólintok kissé megkomolyodva. – Én is nagyon sokat gondolkodtam már a gyerekvállaláson, még akkor is, ha fiatal vagyok még, és itt van a karrierem. Talán azért történt minden úgy, ahogy, mert még nem állok készen rá. Ki tudja... – húzódik a szám egy fájdalmas mosolyra.
- Te, Haz! – Perrie jóval elszántabban válaszol, mint gondoltam volna. Tekintetéből kiolvasom, nem viccel, nem túloz. – Senki sem tudhatja jobban, mint te magad. Szerinted készen állsz a gyerekvállalásra?
- Miért, te készen állsz? – pillantok felé vigyorra húzva számat, jobb szemöldököm játékosan megemelkedik. Nem akarok belemenni ebbe a témába.
- Jajj, Harry, ne terelj – kacag fel halkan. – Mindketten tudjuk, te is meg én is, hogy nincs olyan, hogy te akkor most készen állsz. Vannak olyan pillanatok, amikor mindennél jobban szeretném, mert Zayn életem szerelme, de máskor meg nem merek gyereket szülni ebbe a világba, főleg, amíg Trump Amerika feje! Amint megszületne a pici, zúznék vissza Angliába – meséli ötleteit komolyabban, mint amilyen hangnemre én valaha is emlékszem tőle. – Avával is ezt beszéltük egyébként... Mondtam neki, ugye, hogy ma jössz velünk te is, és hát... nos, megvolt a maga reakciója – húzza el a száját, azonban rögtön utána felkuncog. Furcsa ez a lány. Azonban tetszik, hogy nem óvatoskodik mellettem a témával kapcsolatban, hanem úgy beszél az exemről, mintha csak egy közös ismerősünk lenne, akivel egyszer voltunk már együtt valahol bulizni. – Mondta, hogy a főnöke, Brandon felajánlott neki nemrég egy állást Miamiban, mint az ottani fejes a fia oldalán, aki meg ugye a társa – csacsog össze-vissza, erősen koncentrálva próbálom tartani a fonalat. – Avie mindenképpen ott akar családot alapítani, bár elég furcsák voltak az indokai.
- Mégpedig? – kérdezem homlokráncolva. Nekem sosem említette Miamit... bár az igaz, hogy Amerika sem szerepelt akkori tervei között. Rendben, oké. Megvoltak a maga titkai.
- Ó, az most mindegy – legyint egy hatalmasat, s ismét a teájába kortyol. – Kapcsolhatok rádiót? – kérdezi, s máris nyúl a műszerfalon lévő gombhoz. Az út további része a dalolásával telik, s amikor megérkezünk a kórház parkolójába, Perrie még mindig énekelgetve száll ki a kocsiból. Lehet, beletettek valamit abba a teába... vagy ez a lány alapjáraton is ilyen boldogság-bomba volna?
- Időpontra jöttünk? – érdeklődöm, amint belépünk a hallba.
- Yep – vágja rá megnyomva az utolsó betűt, s megrohamozza az információs pultot. Elkerekedett szemekkel nézek a szőke lány után, aki az előbb még velem volt, most viszont már egyedül ácsorgok az újságok és szórólapok, értesítők mellett. Minimum tíz ember tekintetét magamon érzem, viszont hála a jó égnek, síri csönd van, s olyan az egész, mintha senki sem merné megtörni a csendet. Innentől kezdve ide járok kikapcsolódni, mert ha még fel is ismernek, nem sikítanak! Mintha csak egy könyvtárban lennék, és bár a pult mögött ülő, zömök testalkatú hölgy tényleg könyvtárosnő hatást kelt, valahogy mégis mulattat a dolog komikája. Beatrice, ahogy a névtáblájáról leolvasom a harmadik emeletre küld minket, úgyhogy, miután Perrie visszajön mellém, a lift felé indulunk, s a továbbiakban egy szót sem szólunk egymáshoz, azonban ez ki tudja, miért, de nem zavar. Perrie társasága kellemes, és nem érzem magam rosszul azért, mert nem lököm a sódert minden idétlenségről. Az amúgy sem én lennék. Miután megtaláljuk a kórtermet, Perrie helyet foglal a majdnem az ajtóval szembeni széksor egyik ülésén, ami igencsak kényelmetlennek tűnik. Látom rajta, hogy ideges; folyamatosan dobol a lábával és az alsó ajkát rágcsálja. Egyszer-kétszer szóba elegyedik az előttünk várakozóval, de nem húzza sokáig. Én az ajtó mellett támaszkodom a falnak, s a mögöttem húzódó, a falat díszítő deszkalapba kapaszkodom – utálom a kórházi székeket. Gyűlölök leülni. Valahogy sokkal komolyabbá válik tőle az egyébként is komoly helyzet, és bár jelen pillanatban ez inkább pozitív hatást érne el, valahogy mégsem vágyom rá.
Próbálom elképzelni Zaynt apaként, s rögtön utána magamat is. Szinte előttem van, ahogy babakocsit tolva tartok a koncerthelyszín felé, miközben ezer-meg ezer tinilány vesz körbe veszettül sikítva s telefonnal meg lapokkal, tollakkal kalimpálva, vagy éppen kiszállok az autóból, kezemben a kislányommal és hasonló reakciót kapunk. A jelenet önkénytelenül elszomorít. Nem, tényleg nem lenne itt az ideje, viszont annál jobban kívánom, hogy megtörténjen.

Perrie telefonon navigálja Avát felénk, és amint feltűnik a folyosó végén, a szőke lány egyből felpattan. Én is felé kapom az arcomat, és önkénytelenül is elrugaszkodom a faltól. Végigpillantok Aván, a lenge, csíkos ruháján, és ismét elkönyvelhetem magamban, mennyire törékeny, és hogy mégis mennyire csodálatosan szép. Sosem vallotta be, hogy szeretné önmagát, örökké elégedetlen volt minden millijével, és ezt mindig is utáltam benne. Csupán egy-két ilyen tulajdonsága volt, de ez volt a csúcs. Piszok méges tudtam lenni egyetlen másodperc lefolyása alatt, amikor Avie magát szidta.
Perrie szoros öleléssel köszönti a lányt, én pedig csak állok ott, mint Bálám szamara. Elkapom a pillantását, és mintha még rám is mosolyogna. A helyzet talán kicsit kínos, talán kicsit feszengek is, de örülök, hogy látom, és őszintén kétlem, hogy ez akkora baj lenne, mint ahogy Zayn állítja. Sőt. Viszonylag normálisan el tudunk beszélgetni, miután lefutjuk a tiszteletköröket. Rendkívül aranyosnak találom például, amikor Perrie ötlete okán leülök Ava mellé, s összeér a lábunk. Ártatlan kis mozdulat ez és egyáltalán nem szándékos, mégis végigbizsergek tőle, egészen a bokámig. Úgy érzem magam, mint egy tinédzser. És ismétlem: nem hiszem, hogy ez egy rossz reakció lenne. Már csak Aváéból ítélve sem, hiszen az egész lány rákvörösbe pirul!
Perrie időközben bemegy a barátságos, narancssárga színekben pompázó szobába, s mi csak utána kezdünk neki. Magamban jót mulatok egyértelmű próbálkozásán, de persze nem veszem komolyan. Nincs szükségünk kerítőnőre, csupán kissé nehézkesen indul el a beszélgetés közöttünk – gondolom. Ezt nekünk kell megoldanunk, ugyanis vagy saját akaratunkból és hibánkból bukunk el másodjára is, vagy meg se történjen!
Megtudom, magához vett egy kislányt nemrégiben, s akad egy kínos pillanat, amikor egy kommentem nem egészen úgy sül el, amint azt elgondoltam, de valahogy csak kikecmergünk a helyzetből, s legalább egy kis visszaigazolást is kapok: Avának nem teljesen közömbös a kapcsolatom Kendallel, és nevezzen bárki kárörvendőnek vagy önhittnek, de ez igenis boldoggá tesz. Rendben, Zayn... kicsit talán tényleg szánalmas vagyok.
Ava kilőtt rugóként pattan fel, amikor Perrie kilép velünk szembe az ajtón, és én sem tétlenkedem sokáig. Mellé állok, és izgatottan várom a híreket. Majdnem annyira boldog vagyok a pozitív eredményért, mint Ava, azonban hirtelen jobban leköt az, mennyire nyilvánvalóan rá vagyunk hangolódva egymás aurájára és gondolataira, ugyanis amikor én mozdultam, ő is, s ez fordítva is így van. Ezt csupán fél óra alapján meg tudom állapítani; mindig is megéreztem az ilyesmit. Vigyorogva pörgetem meg Perrie-t a levegőben, majd miután kicsit lenyugszik a társaság és Ava is visszatér közénk legmélyebb, arcáról ítélve rémisztő gondolatiból, én előzékenyen elmegyek a kocsiért, hogy egy kicsit magukra hagyjam őket, mert úgy tűnik, rájuk férne, főleg Ava arcára pillantva. Szép, komótosan sétálok, ujjaim körül forgatom a Rover kulcsait, majd már a volán mögött ülve elidőzöm az egyik rajta lógó díszen, amit még Kendalltől kaptam. Egy smileyt ábrázol, puha, plüss anyagú és nyelvét kinyújtva kacsint egyet. Megpöckölöm, mikor a kulcs már a helyén van, s jókedvűen nézem, amint maga körül, kis ívben pörögni kezd, amivel egy időben kitolatok a helyemről, és a bejárat előtt keresek egy szabad parkolót, hogy a boldog kismama könnyen megtaláljon. Egyből kiszúrom a lányokat, pont kilépnek a kapun, úgyhogy leállítom a motort, kiszállok a járműből, majd ismét komótosan menve közelítem meg őket, pont Avának háttal.
- Miért? – érkezik el hozzám Perrie kíváncsi hangja.
- Hát, tudod... három évre volt, napra pontosan, hogy elvetettem a saját kisbabámat. – Az igazság olyan hirtelen taglóz le, hogy alig kapok levegőt. Egyből megtorpanok, majdnem hasra is esek. Szemeim golflabda nagyságúra kerekednek, és alig akarok hinni a füleimnek. Megkövülten nézem Ava hátát, majd rövidesen pillantásom feljebb siklik, és elnézek mellette. Tekintetem összeakad Perriével, és látom, megpróbálja megállítani Avát a beszédben, azonban a barna lány egyre jobban belelendül. Pezz a szája elé kapja a tenyerét, amikor látja, egyre jobban magamba zuhanok, látásom pedig egyre jobban elhomályosodik. Nos, Zayn, most szabad kicsit femininnek lennem? Nem lenne ciki? – Nekem... méhen kívüli... terhességem volt, Pezz.
- Úristen – suttogja a szőke lány elszörnyedve, miközben nekem megroggyan a térdem. Ezt... ne...
Muszáj megtámaszkodnom, miközben legszívesebben a földre rogynék. Elképedve támaszkodom a mellettem húzódó oszlopnak, és erősen próbálok magamhoz térni. Muszáj felébrednem! Csak a képzeletem szórakozik velem, ugye? Az nem lehet, hogy Ava megölte a kisbabámat! Nem segít kétségbeesett helyzetemen, amikor Ava folytatja. Hát nem jön rá az egyértelmű utalásokra, amik érik, a francba is?!
- Amikor a pap megkérdezte, leélném-e Harryvel az életemet, titkok és fájdalom nélkül, keresztény értékek szerint, új életeket teremtve, én... – akad el, bennem pedig összeáll a kép. S ezzel, ha lehet, csak még rosszabb lesz. Sosem gondoltam volna, hogy egy hír ekkora fájdalmat képes okozni. 
Hogy Ava ekkora fájdalmat képes okozni.
Perrie ismét megpróbálja kizökkenteni a pár másodperccel később már hisztérikusan zokogó Avát.
- Megöltem Darcyt, érted? Megöltem a kislányomat, mert én nem akartam meghalni! Basszus, én... olyan mérhetetlenül önző voltam, hogy inkább eldobtam magamtól egy ártatlan életet, csak azért, mert tudtam, hogy vagy én, vagy ő az, aki élhet, és ketten együtt nem! És azóta sem tudom túltenni magam a tényen, hogy... hogy Istenem...
A szavak összefolynak, s bár felfogom és értem, miről van szó, mégsem vagyok képes semmit sem reagálni. Csak állok, próbálok nem teljesen összezuhanni és minden erőmmel két lábon tartom magam. Fejem lebukik, zihálok. Tombolni lenne kedvem, őrületes harag fog el. Gyűlölöm Ava tettét, az anyatermészetet. Gyűlölöm az igazságtalanságot, és hirtelenjében még magamat is utálni kezdem. Én tettem ezt! Magamat kellene okolnom, mégis sokkal könnyebb áthárítani valaki másra a történteket. Ava... Ava elvette tőlem a kislányomat! Tulajdonképpen még csak akkor kezd leesni, úgyhogy erőt veszek magamon, felegyenesedem és így szólok:
- Hogy mit csináltál, Ava? – Ugyanis, ha nem képes észrevenni Perrie jeleit, akkor nincs más választás. Szembe kell néznem a végzetemmel. Szembe kell néznem Zayn szavainak igazával. Ava más, mint gondoltam. Ava nem az, aki volt. Ava nem lehet, hogy a múltammal együtt a jövőm is legyen. Ava elvette tőlem a jövőmet... Ava neve minden, amit ismételgetni tudok, amikor és miután bepattanok a volán mögé, majd kerékcsikorgatva elsüvítek a kórház környékéről. Könnyeimtől semmit sem látok, viszont meg sem állok hazáig. A házam előtt leállítom a motort, és kész. Kiszakad belőlem a tehetetlen, dühös zokogás. Nőket megszégyenítően, remegő vállakkal sírok, nem érdekel, ha valaki meglát, nem érdekel, mit gondolok magamról. Magasról teszek arra, mit kellene most tennem. Egy óra is eltelhet már, és én még mindig a bőrülésben ücsörgök. Meg sem mozdulok, vállaimat a támlának nyomom, fejemet hátrahajtom és mélyeket lélegzem. Kezeimet az arcom elé emelem, próbálom kikapcsolni az agyamat. Ez nem létezik... Kell lennie valami megoldásnak erre a fájdalomra, mert keservesebb ez a kín, mint ahogyan azt a kórház parkolójában el mertem képzelni.

Két nappal később felhívom anyámat, hogy értesítsem a fejleményekről. Hosszasan beszélgetünk, azonban haragban válunk el, amikor közli velem, ő anno meglátogatta Avát, s mindvégig tudott volt párom hátbaszúrásáról. Törni-zúzni lenne kedvem – amit egyébként már megtettem néhányszor –, amikor realizálódik bennem: a két nő, aki egykor a legfontosabb volt az életemben, ugyanazon okokból kifolyólag okozott nekem mérhetetlen nagy fájdalmat. Utolsó mondataimat szinte már undorral köpöm a vonalba. Indokaim egyszerűek, és nekem elegendőek, viszont úgy tűnik, Kendallnek is, mert nem gondolkodott túl sokat a válaszon előző nap. Ma hajnalban. A jó Isten tudja! Én csak annyiban vagyok biztos, hogy a történtek hatására szükségem van valakire, aki az enyém, aki mellettem van, akiben bízhatok. Akartam valakit, rendkívül önző módon, hogy el bírjam viselni nem csak a világot, de önmagamat is addig, míg minimum le nem ülepedik Ava tette. Megvilágosodtam, rögtön, miután aznap, amint valamelyest rendbe hoztam magam, átmentem Kennyhez, és nem kerteltem túl sokáig. Mire odaértem, már tudtam, mit akarok. Míg odaértem, beszereztem egy gyűrűt és egy csokor rózsát is. Miután beléptem a modern elrendezésű lakásba, valamelyest javult is a kedélyem. Innentől még biztosabb lettem magamban és a terveimben. Kendallben. Kettőnkben. Adni akartam egy esélyt neki, nekünk, valami újnak. Valaki olyannak, aki nem Ava Michelle Heart. Valaki olyannak, aki nem ölte meg a kislányomat. Akit nem utálok azért, mert magamat még jobban megvetem, s így könnyebb. Kendall sosem adott okot a haragomra. Másra sem, de ez abban a néhány pillanatban, míg vékony ajkaira hajoltam, majd önző módon elmerültem benne, csak azért, hogy felejteni tudjak, teljes mértékben felesleges ténynek bizonyult. Ráadásul bármiféle rossz érzet nélkül megtehettem, hiszen a menyasszonyom volt.
- Mellesleg, eljegyeztem Kendallt. Nemsokára hazaviszem bemutatni, de ne várj tőlem jópofizást. Szia, anya. 
Aznap este őrületes szexben volt részem. Nem mondanám szeretkezésnek, de  régóta nem tapasztalt vad vágy fogott el, miközben a matrachoz szegeztem a menyasszonyomat, és csak egy mondat pörgött a szemem előtt:
Kendallnek tökéletesnek kell lennie. 
Muszáj annak lennie. 
Az lesz. 

Harminchárom // Örökbefogadási papírok

Oii,
Hogy vagytok? Milyen volt a nyár? Hogy alakul a suli? Nekem már most elegem van belőle lmao, pedig nemrég kezdődött! Viszont annyira szerettem volna már kitenni egy részt, mert elképesztően régóta nem jártam már Bloggeren, hogy majd' belegebedtem, és inkább (ismét) megtöröm ezt a 12 részes "ígéretemet", amit talán 2 résszel ezelőtt bejelentettem, csak hogy előre jussunk, és ne tűnjek el teljesen. Úgyhogy olvassátok olyan szeretettel ezt a nyálas részt, mint ahogyan én írtam anno, és ne felejtsétek el véleményezni, mert nagyon sokat jelentene, ha szólnátok (írnátok lol) 1-2 szót kommentben.
Szép hétvégét <3


bea miller kép- Rádöbbentem, hogy milyen kegyetlen voltam veled... röstellem, amiért megfeledkeztem arról, hogy milyen nehéz időket éltél át eddig. Nyilván neked sem volt könnyű. Sőt! Én meg… Elfeledkeztem arról, milyen gondoskodó vagy és mennyi szeretetet rejt a szíved. Azt kívánom, bár visszavonhatnám a szavakat, amikkel megbántottalak – néz rám, amikor reggel elé teszem a nagy tányér rántottát sajttal és virslivel, ahogy azt az uraság egykor olyan nagyon szerette. Szavait mindössze egy mosollyal díjazom, mert erre képtelenség lenne bármi normálisat is válaszolni. Egy sima „köszönöm” marhára bénán hangozna, másba meg nem is lenne érdemes belekezdeni, úgyhogy a szalvétákat és a két citromos teát az asztalra téve én is helyet foglalok, pont Harryvel szemben. Terveim szerint egy normális, nyugodt reggelit szeretnék eltölteni egy baráttal az otthonom kellemes, jótékony nyugalmában és félhomályában. Igazán remélem, hogy ez sikerülni fog, és hogy senki és semmi sem fog minket megzavarni. Valami azt súgja, szükségünk lenne egy kis magányra, kettesben, akár még teljes csöndben is – úgy is, ha mostanában több időt is töltöttünk együtt, mint azt eleve képzeltem volna. Repes a szívem, mert úgy érzem, Harryvel elindultunk egy kedvesebb, emberibb kapcsolat felé, és talán egyszer sikerül magunk mögött hagyni azt a fajta kapcsolatot, ami egykor köztünk volt. Persze nem vagyok telhetetlen – már annak is örülök, hogy egyáltalán itt van velem, és hogy nem borítja rám az asztalt, miközben azt üvöltözi: „ELVETTED A KISLÁNYOMAT!”
- Kényelmes volt a kanapé, mellesleg. Köszönöm, amiért itt aludhattam – kezdeményez beszélgetést pár falat után. A villa a fogamhoz koccan, ami pár nanomásodpercre elvonja ugyan a figyelmemet, de nem tervezem olyan sokáig megváratni a válasszal. 
- Tényleg? Király. És kérlek, én vagyok hálás, amiért itt maradtál velem. Nagyon szörnyű voltam? – húzom be a nyakamat óvatoskodva. Már előre tartok attól, mit fog válaszolni, mert ugyan a beszélgetésünk élénken él előttem, de az este többi része egyelőre még kissé homályos. 
- Oh, nem – húzza cseresznyepiros ajkait egy ravasz, sunyi mosolyra. – Nem voltál olyan rossz.
A rántotta majdnem cigány útra megy, ahogy meglepődöttségemben felköhögök. Könnyek futnak a szemembe, miközben megpróbálom visszaterelni a megfelelő pályára a falatot.
- Félreérthetem, vagy akkor csak én leszek a perverz?
- Vedd, ahogy akarod – rántja meg széles vállait egy ártatlan vigyorral, és beleiszik a teájába. – De mindkét értelemben igazam lenne. 
- Neked nem kellene ilyeneket mondanod, Harry – röhögök fel kissé zavarban léve, arcom paradicsomokat megszégyenítő színben pompázik. – Éppen hogy csak sikerült barátokként kezdenünk egy napot, ne rontsd el a... erm, ezzel – mutogatok idétlenül, miközben érzem, szinte már az egész mellkasom lángol. Harry alsó ajka belsejét rágcsálja, azonban tekintetét szüntelenül rajtam tartja, és mintha csak tesztelne, hogy meddig vagyok képes tartani a szemkontaktust. Végül elhúzom a számat, és kénytelen-kelletlen megtöröm a csöndet. – Te egy rendes srác vagy, Harry. Szeretném, ha barátok maradnánk úgy, hogy közben megmarad a lelki békénk is, mert jelenleg nagyon jól elvagyok magammal, megbékéltem, és azt hiszem, neked is összejött. Kendall egy nagyszerű lány, én keresem azt, aki mellett én is nagyszerű lehetek, és... csak... ne keverjük össze a jövőt a múlttal, jó? 

Egy cseppet sem kínos hangulatú reggeli után – ami miatt meglepődtem, mivel arra számítottam, hogy vagy vita vagy gigászi csend honol majd itthon –, Harry segít leszedni az asztalt, betesszük a mosogatógépbe a piszkos edényeket, majd miután kap egy törülközőt, elmegy tusolni, és mivel én azt már reggeli előtt elintéztem, ezért a szobám felé indulok, hogy elkészülhessek. A szekrényemből kiveszek egy csipkés melltartót, mely szépen a mellkasomra simul és egy kicsit retró-stílusú, V kivágású inget, melyet beletűrök a sok helyen kiszaggatott farmerembe, amibe a közelmúltban egészen belebolondultam. Egy Vansot húzok lábaimra, a zoknit mellőzöm. Egy egyszerű aranynyakláncot akasztok nyakamba, egy-két ujjamra gyűrűt biggyesztek, parkettába fonom a hajam két copffal, és már készen is vagyok. Válltáskámba teszem a telefonomat, amit gyorsan leveszek a töltőről, majd a szájfényemet, a parfümömet és egy-két zsebkendőd is mellé pakolok, már csak a biztonság kedvéért is. Magamhoz kapom a bőrkabátomat, és kilépek a szobából. A fal mellett húzódó szárítóról leszedem Mayna ruháit, és szépen a táskámba hajtogatom őket, a cipőt külön bezacskózva. A konyhapulthoz leülve előveszem a telefonomat, a pultra teszem a táskát és úgy döntök, kényelmesen elfoglalom magam, amíg Harry a habtestét áztatja. Nem kell sokat várnom, Hazz röpke öt perc után kifárad – dereka körül csupán egy fehér törülköző van, amiben halál lazán flangál végig a folyosón Cady szobájába, s útközben felkapja a szárítóról a ruháit is. Egy félmosolyt ereszt meg felém, mielőtt magára húzná a nevelt lányom által teleplakátolt ajtót. Csak ekkor veszem észre, hogy a fogaim közé vettem a körmömet, és megállás nélkül azt a pontot bámulom, ahol az előbb még ő állt, azzal a teletetovált és kidolgozott mellkasával, amire csak egy szó van: WOW! Ezt még a vak is megmondhatná, érzelmektől függetlenül.
Ahhoz képest, hogy milyen a végeredmény, Harry gyorsasága lenyűgöző. Öt perc sem telhet el, és mi már a kocsimnál járunk, lában mellett Darrennel, akit ma magammal viszek. Homlokomat ráncolva állok meg a sofőroldali ajtó mellett, miközben mérlegelem az állapotomat. Vajon tudok vezetni, így, kicsit még másnaposan? Oh, nem. A jobb kérdés: szabadna-e nekem most vezetni? Harryre nem szívesen bíznám a feladatot, mert azt hiszem, a srác automata autókhoz van szokva, a kis piroska meg nem az. Nyilván nem esne nehezére átszokni, de mégsem kísérleteznék most vele.
- Lesétáljuk? Amúgy is lenne néhány papír, amit alá kellene írnod a bulid miatt, és nincs innen olyan vészesen messze az iroda.
- Az eljegyzésemmel kapcsolatban? – kérdez vissza élénken, miközben megindul a legközelebbi zebra felé, jelezvén, részéről rendben van a séta. Darren ismételten úgy viselkedik, mint amikor hazaérkeztünk tegnap este vagy ma hajnalban – mintha csak mágneses erő vonzaná őt Styleshoz. Ismételten a régi önmagamat látom a kiskutyámban, aki már nem is olyan kicsi.
- Igen, köszönöm hogy így letisztáztuk – köszörülöm meg a torkomat élcelődve.
- Oh, ugyan. Nincs mit – kacag fel jókedvűen. – Na és mesélj, mi újság veled? Meg azzal a Henderson gyerekkel?
Összevont szemöldökkel, gyanakvóak kapom felé a fejemet, de Harry persze mit sem sejtve, laza mozdulatokkal halad előre.
- Sosem mondtam neked Skye vezetéknevét, akkor meg honnan tudod?
- Miért olyan nagy dolog ez? Anno azt is tudtam, mikor nem érhetek hozzád, mert éppen a Mikulást vendégelted. Megvannak a forrásaim, na meg... Ava, azért van itt gógyi – kocogtatja meg a halántékát. Felnevetek, miközben megpróbálom figyelmen kívül hagyni a múltunkat felemlegető részletet. Ismét a témánál...
- Oh, tényleg? Itt? Tényleg? Mióta? – nyúlok fel gügyögve az arcához, és én is megkopogtatom a halántékát. Harry szemeit megforgatva húzódik el és indul meg újra az ügynökség felé. Mintha tökéletesen tudná az utat az otthonomtól a munkahelyem felé. Igyekszem nem túlgondolni, de nehéz.
- Egy ideje – dülleszti ki mellkasát büszkén. – Anyukám azt mondta, okos vagyok, és neki mindig igaza van!
- Ebben nem kételkedem – somolygok óvatosan játékos szavai hatásaként. Anne kényes téma. Nem hiszem, hogy a fia tudja, hogy miután eljöttem Londonból, ő meglátogatott. Meglepő módon nagyon örültem annak, hogy megtalált, bár csak a Jóisten tudja, mégis hogyan, amikor a fiának több kapcsolata van, és neki nem sikerült, de ezen még sosem gondolkodtam el ennél behatóbban. – Anne-nek mindig, mindenben igaza volt. – Abban is, hogy jól tettem, amiért elhagytam Harryt. A legnagyobb kínokat kellett, hogy átélje miattam, de még jobban szenvedett volna tetteim teljeskörű tudatában, úgyhogy megkíméltem a tudás hatalmától. Amikor Anne eljött hozzám, én éppen, hogy csak pár nappal álltam az abortuszom után. Kedvesebb volt, mint hittem volna, hogy lesz velem, azonban ezerszer rosszabb lett azzal, hogy ott volt, és hogy rám mosolygott, miután hosszasan átölelt. Nem tudtam eldönteni, miután elment, hogy örültem neki vagy sem. Rávilágított egy-két dologra, azonban teljesen összezavart, jobban, mint amennyire eleve voltam akkortájt.

Az irodában Darrent Calebre bízom, aki valamiért nagyon egy húron pendül a kutyámmal – aminek nagyon örülök, mert Darren még jó ideig velem lesz, mint ahogy Caleb, szóval rossz nem sülhet ki a pót-pótapa szerepből... –, Harryvel  az oldalamon pedig máris a birodalmam felé hasítok. Amint zárt ajtók mögött vagyunk, én egyből az asztalomhoz lépek, ami pont Calebé mellett áll, szemben az ajtóval, és a legfelső fiókból elővéve, máris kezeim között tarthatom az előkészített, lefűzött mappát. Harry helyet foglal az egyik, velem szembeni széken, majd mielőtt még felnyitná a mappát, megkérdezi:
- Kendallnek nem kell itt lennie?
- A nálunk alkalmazott hivatalos eljárások szerint az szignál, aki fizet. Ez esetben te állsz mindent, úgyhogy Kendallnek maximum abban az esetben kell jelen lennie, ha vagy te vagy ő esetleg ragaszkodna hozzá – magyarázom, miközben az asztallaphoz kocogtatom a következő stócot, ami viszont már egészen más tészta. – Élvezzétek a partit, mi gondoskodunk mindenről. Mivel még az elején járunk a szervezésnek, nagyjából semmi olyan nincsen, amit ne tudnál, vagy tudnátok még. Aláírod a lapokat itt és itt – mutogatom pörgősen forgó nyelvvel. Imádom a munkám ezen részét, valahogy olyan fontosnak érzi magát miatta az ember! Azonban az, hogy ezt jelen esetben Harryvel szemben csinálom, kicsit frusztráló. –, két példányban is. Az egyik a tied, a másikkal pedig innen én megyek tovább, de az a része már nem lényeges a számodra.
Harry ahelyett, hogy engedelmesen bólintana és nekikezdene, csak merengve, egy apró mosollyal nézi az arcomat. Nem tagadom, kissé zavarba ejtő a bámulása, főleg, hogy jelenleg az eljegyzési buliját szervezzük és egyeztetjük. Fél éven belül házas lesz. Egy másik lánnyal. Hát miért nézi ilyen behatóan az arcomat? Mindentudóan méreget azokkal a hatalmas, zöld íriszeivel, amivel régen mindig egyből leszedte rólam a bugyit is. Most, hogy már idősebb fejjel kerülök vele szembe, rá kell jönnöm, hogy bár a stílusa és a vonzereje nem változott egy cseppet sem, azonban erősebb, kitartóbb lettem. Bár kevésbé vonz már, mint férfi, mivel tudom, tiltott gyümölcs nem csak Kendall, de a múltunk miatt, még mindig résen kell lennem, mert egyetlen kínos vagy félreérthető pillanatot sem engedhetek meg magunknak, ami bármiféle törést is jelenthetne. Így is eléggé ingadozó a kapcsolatunk, pláne a tegnapi-ma hajnali buli miatt, melynek a felére nem is emlékszem.
- Harry... – noszogatom – Kezdd el, sosem végzünk.
- That's what she said – röhög fel jóízűen, majd még mindig hevesen rázkódó vállakkal hajol a papírok fölé, és veszi kezébe az irodai tollat. Szükségem van pár másodpercre, mire leesik a poén, viszont amikor ez megtörténik, bármennyire is próbálkozom, nem tudom visszafojtani kibuggyanó kacajomat. – Tudom. Zseniális a humorom.
- Inkább beteg – javítom ki piszkálódva – Ez meg eléggé cliché.
- Régen mindig te lőtted el. Ideje egy kis változatosságot hozni a mindennapokba! Nem szabad unalmassá válni – bólint tudálékosan, határozottan, mint aki teljes mértékben egyetért a saját véleményével.
- Oh, Haz... szerintem cseppet sem vagyunk unalmasak. Kinek lenne még ilyen sztorija?!
- Egy Bestseller szerzőnek – dünnyögi elismerően, félrebiccentett fejjel. Rózsaszín ajkait vékony vonallá préseli, aztán végre valahára a papírok fölé hajol, és az irodai tollat a pontozott vonal fölé emeli, ahol aztán nekikezd a hivatalos papírok szignálásához. Nincs visszaút, Harry tényleg velem szervezteti meg az eljegyzési buliját. Lehet, említettem már néhányszor, hogy milyen pofátlanul szar humora van a sorsnak, nem? Csak mert valami érdekes indokból kifolyólag úgy rémlik.

Délután felszállok egy buszra, és miközben helyet foglalok Darrennel az ölemben egy ablak melletti ülésben egy izzadt, macis alkatú, erősen izzadtságszagú srác mellett, aki teljesen nekem dől és a nagyjából fél órás útra előretekintve már az indulás pillanatában sírhatnékom támad. Kicsit stresszes vagyok, bevallom, úgyhogy a jelenlegi helyzetben a legkisebb impulzus is képes lenne megríkatni. Fejben közben megtervezem az utat, hogy elfoglaljam magam, s letisztázom magamban az indokokat is, mégis miért mellőzöm a tömegközlekedést. Nos, az ilyen kellemetlenségek miatt. Izgulok, mert amint hazaérek Cadyvel, elő tervezek hozakodni az örökbefogadás-témával. Amikor leszállok a buszról, pár perces séta vár rám, de legalább addig is kiszellőzik a fejem. Van időm gondolkodni. Hogyan térnék rá? Miként kérdezném meg? Mit tennék, ha nemet válaszolna? Erre azonban már nincs időm válaszolni, ugyanis a kaputelefonon becsöngetve, majd röviden beköszönve már a feljárón sétálok, s amint egyre közelebb kerülök a hatalmas bejárati ajtóhoz, úgy lesz egyre szaporább a szívverésem. Ha nincs Pierce, ha Mayna nem lenne az életem része és ha nem lenne egy nagyszerű ember, egy kiváló barátnő, Cady most nem lenne az életem része. Kevesebb lennék valamivel. Valakivel. Azzal a vigyorral is, amit C villant, amikor meglát. A kanapén ücsörög egy barna bőrű, hatalmas, őzikeszemű kislánnyal, akinek a tenyerét masszírozza. Büszkén elmosolyodom, ahogy eszembe jut az este, amikor Cadynek életében először megjött a havi baja, és olyan érzelmi hullám csapott át a feje felett, hogy sírva fakadt egy vígjátékot nézve a kanapén, miközben én a vacsorát főztem. Még anyukámtól tanultam ezt a kis trükköt, ami valahogy mindig le tudott nyugtatni. Sosem értettem, mégis mi lehetne a dolog nyitja, de azt hiszem, ez amolyan pszichológiai-trükk, mint amilyet anno Maynán is eszközöltem. Elengedem Darrent a pórázzal együtt, hadd szaladgáljon egy kicsit szabadon; na, nem mintha ma nem ezt csinálta volna egész nap.
Nevelt lányom kitárt karokkal szalad felém, azonnal vele egy szintre hajolok.
- Ava, képzeld, képzeld, wow! – kezd hadarásba, miközben vékony karjait nyakam köré fonja, és önkénytelenül lefelé ránt. Felnevetek.
- Várj, elképzelem – kekeckedem egy kicsit, amire C csak egy grimasszal válaszol. Kisimítok egy tincset az arcából, majd kiegyenesedem és megcélzom a konyhát, ahonnan csörömpölést hallok. Közben Cady megállás nélkül mesél a napjáról és az új barátnőjéről, Miráról, aki, mint megtudom, az afroamerikai kislány a kanapéról. Eldicsekszik a varázslattal, amit éppen a belépésemkor eszközölt, én pedig büszkén nyújtok felé egy nagy pohár limonádét, amit Mayna éppen azelőtt pár másodperccel a kezembe nyom. Négy óra fele érünk haza, Cady megállás nélkül beszél. Amint lakáson belül tudjuk magunkat, és ő gyorsan ad enni Darrennek, már fojtatja is. Élvezettel hallgatom a beszámolóját a napjáról, a tapasztalatairól, az iskoláról és az ottani barátairól, akik még csak nemrég kerültek be a programba. Őszintén érdekel minden, amiről mesél, viszont nagyjából fél óra múlva félbe kell szakítanom, mert Caleb megcsörget egy kéréssel, hogy szaladjak be az irodába a munkavállalói papírjaimmal és a szerződésemmel, amit egykor Brandonnal kötöttem, úgyhogy a kislány nagyjából egy órára egyedül marad otthon, de miután sokadjára a lelkére kötöm, hogy ne engedjen be senkit és ő se menjen házon kívül, majd megkapom a saját leszidásomat is azt illetően, hogy miért akarom rázárni a lakást, C végül megnyeri a csatát: a cipőmet felkapva és a mappát kézhez fogva autóba pattanok, és rövidesen már az irodaház parkolójában is vagyok. Kicsit elhúzódik az ügy, másfél órát vagyok el, de hamarosan elszabadulok Brandontól, és már sietek is hazafele. Az ajtón belépve azonban rendesen megdöbbenek. A lakást finom illatok lengik be, az orrom egyből a konyhába vezet, ahol Cady nekem háttal áll a tűzhelynél, és kezén a hatalmas tepsifogóval éppen kiveszi a forró ételt a sütőből. Elkerekedett szemekkel pakolok le a pultra, és összefűzöm karjaimat a mellkasom előtt.
- Wow, hát te mit kotyvasztottál?
Kérdésemre úgy pördül meg a tengelye körül és kap szabad kezével a szívéhez, mintha minimum tarkón sikította volna valaki. Az égnek emeli a szemeit, amikor végül meglát, és a főzőlapra teszi a tepsit, amiben fűszerezett krumpli illatozik. Kell pár pillanat, mire C megszólal, de én türelmesen kivárom, csípőmmel a pultnak dőlve.
- Tudod, ma van anyu szülinapja, és elgondolkodtam...
- Ma született? Jajj, miért nem mondtad, kicsim? – szorul el a torkom a lány kicsit könnyes szemeit nézve, és ösztönösen karjaim közé zárom, mintha ezzel bármit is elérhetnék.
- Mert... mert nem is tudom, miért... de Ava, én nagyon szeretlek! – szakad ki belőle hirtelen, és úgy tűnik, egészen megkönnyebbül vallomása hatására, mely engem is meglep. – Most is úgy reagáltál a gyengeségemre, mintha csak az anyám lennél! Köszönöm, hogy szeretsz, legalábbis remélem, hogy így van – húzza óvatos mosolyra rózsaszín ajkait. Finoman meglököm a fejét; ne marháskodjon már! – Befogadtál. Nekem ennyi is több lett volna, mint elég, de te úgy nevelsz, mintha tényleg a családodba tartoznék. Bevontál a baráti körödbe, elvittél Olaszországba, amiről soha még csak álmodni sem mertem volna, és én szörnyen hálátlannak érzem magam azért, mert úgy érzem, nem tudom mivel meghálálni. Úgyhogy elmentem vásárolni a tegnap megkapott fizumból, és csináltam vacsit, amiről remélem, finom lesz... de te tanítottad a receptet, szóval, ki tudja – rántja meg vállait, mint aki nem tudja, reménykedjen-e bármi jóban.
- Köszönöm, CC! – szólítom teljesen meghatva azon a nevén, amit még a bátyáim ragasztottak rá.

- De miért mentél el egyedül a boltba?! – kapom fel a fejem, amikor már az asztalnál ülünk egymás mellett, a gőzölgő, illatozó tányéraink felett. Az információ ekkor érkezik meg először hozzám, és mint a gutaütés, úgy lök rajtam egyet. – Rengeteg ember van az utakon, a környék elég forgalmas! Bármi történhetett volna, Istenkém – kerekednek el a szemeim, ahogy belegondolok az eshetőségekbe.
- Látod? Úgy viselkedsz, ahogy egy anyának kellene... – Látom, valamit mondani szeretne, de valamiért nem meri. Szoknyájának alját gyűrögeti, teljes testével felém fordul a széken, úgyhogy hasonlóan cselekszem. Biztatásképp a kezéért nyúlok, és összefonom ujjainkat. – Oké, szóval ne legyél mérges, de megtaláltam az örökbefogadási papírokat.
Elakad a lélegzetem, a szívverésem hirtelen őrült vágtába kezd a mellkasom ellen.
- És? – lehelem.
- Tényleg szeretnéd, ha örökre veled maradnék?
- Ez minden vágyam, Cady. Nem is lehetnék boldogabb... csak valahogy sosem találtam meg a megfelelő pillanatot arra, hogy megkérdezzem, te mit szólnál hozzá.
- A tegnap esti imádkozásnál úgy éreztem, anya azt üzeni nekem, hogy a létező legjobb helyen vagyok. Tudom, hogy igaza van. Isten nemhiába küldött pont hozzád.
- Édesanyád rendkívül jó ember volt, igaz? – kérdezem, azonban inkább hangzik kijelentésnek, lévén, biztosan tudom, hogy igazam van, és közben dagad a mellem a büszkeségtől, amiért CC minden este letérdel az ágya mellé, és elmormol egy imát. Csodálatos nagylány, és bár tényleg nem én vagyok az anyja, mégis anyai büszkeség ragad el, s nem is enged egy darabig.
- Igen – súgja – Sosem szeretném elfelejteni.
- Nem is kell, drágám. Nem tervezem, hogy a helyébe lépek. Pontosan tudom, mennyre lehetetlen, hidd el. Nagyobb voltam már, amikor én elveszítettem az anyukámat, de soha senki nem tudta pótolni, bár igaz, nem is próbálták. Tudom, mi a feladatom. Az, hogy veled legyek, és büszkévé tegyük mindkettőnk anyukáját.
- Örülnék neki – biggyeszti le ajkait, miközben kék íriszei megtelnek könnyekkel. Én is hasonló helyzetben vagyok, szívem vad pam-pamba kezd – még nagyobba, mint ahogyan eddig vert a mellkasom ellen.
- Segítünk egymásnak ebben?
- Rajtam ne múljon! – szakad fel belőle a sírás, és örömkönnyek szánkáznak végig szép arcán, miközben a nyakamba kapaszkodik. Ajkaim remegnek a visszatartott sírástól, de hamar megadom magam az érzéseimnek, melyek átveszik testem felett az uralmat, és régen érzett, teljes mértékű boldogságot, békét hoznak a lelkemre, testemre egyaránt.
Érzem, minden a helyén van az életemben, és nem is alakulhatnának jobban a dolgaim.
Ava Heart végre révbe ért.